Blogíró életében, van öt fontos, kortárs férfi: Csányi, Feldmár, Hankiss, Popper, Vekerdy. Habár személyesen nem ismeri őket, mégis segítették L.-t.
(Mások is segítették: nem kortárs fontos férfiak, meg kortárs, fontos, s egyben személyesen ismert férfiak is, ne bonyolítsuk tovább, most erről az ötről van szó.)
Könyvekkel, interjúkkal adott neki ez az öt, pompás túlélési stratégiákat mutattak, szélesebbre nyitották a félelemmentes élet kapuját. A Bárányok hallgatnak végén mondja a sorozatgyilkos Hannibal Lecter az FBI ügynök Clarice Starling-nek, hogy a világ érdekesebb, amióta tudom, hogy maga is benne van.
A világ vesztett az érdekességéből Popper és Hankiss halálával. Csányi nemrég volt nyolcvan, L.-nek eszébe jutott akkor: meg ne haljon már ez is!
De nem kell félni: ő is, a többi is sokáig fog még élni, egészséges, erős férfiak. Ott állnak a kapunál, nyugi.

Ki nem fél ettől? Lehet még valamit tenni?
L. egy közepes méretű boltba jár vásárolni. Mindenhez jár zacskó. Pékárunál külön a kifliknek, külön a cipónak.
Gyuri hentes papírba ad húst, aztán zacskóba is teszi.
Sonka, sajt vagy lefóliázva, vagy kimérve, papírban és zacskóban.
Zöldség: retek egy zacskó, újkrumpli még egy, újhagyma még egy, paradicsom még egy, petrezselyem még egy, sárgarépa még egy, karalábék még egy. Eper még egy, citrom még egy.
Ásványvizes palackok hatos pakkban. Mosószeres, öblítős palack. Tusfürdő, sampon, hajbalzsam, dezodoros palackok. Kiscicának eledel tízdekánként fóliás zacskóba csomagolva, s ebből négy még egy másik fóliával összefogva. A pénztárnál mindez nagyobb zacskókba. Gyorsétteremben hamburger papírban, zacskóban, még nagyobb zacskóban.
Új cipő dobozban és zacskóban. Új ruha zacskóban. Új állólámpa sok zacskóban, új törülköző, függöny, könyv, magazin lefóliázva és zacskóban. Új hűtő, mikró, bútor, fóliában és hatalmas zacskóban. Új élet még nagyobb zacskóban, de akkorában, amit még nem látott a világ. Szívem, csomagoljunk ki mindent, ünnep van, melyik zacskóban van a pezsgő, várjál, megkeresem.

Szemléletváltás kell a perszonális környezetvédelemben, most.
Minden egyes vásárlásnál hadat kell üzenni a környezetszennyező hedonizmusnak.
Véget kell vetni a zacskótermelésnek, most. A reklámmanipulációt erőnek erejével ignorálni kell. Az eldobható csomagolású áruk vásárlását minimálisra kell csökkenteni és vissza kell utasítani a logózott, ingyen zacskókat.
A lehető legkevesebb palackozott vizet inni. Helyi termelésű, helyi piacon kell venni, amit lehet. Vásárláskor figyelembe venni az ökonómiai és ökológiai szempontokat is. Kevesebb húst enni. Önmérsékletet tanúsítani a saját csomagolásban.
Az otthoni hulladékgazdálkodás - szelektív gyűjtés, komposzt - nyűgét fel kell vállalni, most.
Mától kibaszott tudatosan kell ezt az egészet csinálni, mert vége a boldog, kicsomagolós gyerekkornak. Környezetvédő dzsihádot kell indítanunk magunk ellen, most. Mert a felszólító mód maradt, nincs más eszköz.
Ma mennyi zacskót vittél haza?

Akár félelmetes is lehet, hogy Lola Welbach Anyák napján semmi különöset nem érez. Csak a szokásosat.
Mióta meghalt az anyja, ha nem is jut eszébe minden órában – ez nem lenne igaz -, de kétnaponta biztos.
Meglát az utcán egy nőt, ismerős mozdulattal igazítja kezében a nehéz szatyrot, pillanatra azt hiszi ő az. Azzal a mondattal szól oda a gyereknek, hogy ágyazzon be, mint az anyja neki régen. Pucolja a zöldséget, észreveszi, hogy az anyja mozdulata. Megáll, néz maga elé. Most többet gondolkozik róla, mint mikor élt, tényleg akkor derül ki valaki fontossága, ha már nincs itt.
Mit mondana neki, ha most találkoznának? Arról mesélne, hogy milyen szülőnek lenni neki, hisz az anyja alig látta annak. Elmesélné neki, hogy bejött az életébe egy faktor, amire nem számított, amiről nem olvasott a szülőfelkészítő könyvekben, oldalakon, és az anyja sem mondta. (Mint annyi mindent.)
Mert Lola közben rájött, ha gyereke van az embernek, az olyan, mint a szerelem első fázisa, ami párkapcsolatban elmúlik, de gyerekkel nem. Az a mámorító időszak, mikor mindent szeret az ember a másikban, teljesen, egészen. (De a szexus gyötrése nélkül.)
Elmondaná, hogy mikor délután megy a gyerekért és hirtelen meglátja, elgyengül, milyen gyönyörű még távolról is. (Pedig azt hitte, már megszokta.) Meg ahogy fut az edzésen, figyel a játékra, a többiekre, az milyen. És mikor beteg a gyerek, és hány meg hasmenése van, az nem undorító, nem gond eltakarítani, hiszen belőle jött ki. Elbúcsúznak, igyekszik a gyerek az iskola felé nagy reggeli fényben. L. nézi a világ legkedvesebb járását.
Verset mond a gyerek, izgul, szorítja kis kezét, Lola ül a nézőtéren, miért fáj a keze, ja, mert ő is szorítja a magáét.
Falja az ebédet a gyerek, felnéz, mondja, jaj, de finom.
Beágyaz utána – mert persze sokszor elfelejti a kis mocsok-, megszagolja a pólóját, ez az ő illata. A világ legjobb szaga, íze, színe.
Mióta szülő olyan nevetséges dolgoktól tud félni! Minden gyerekbántásos hírtől fizikai fájdalmat érez. De nemcsak ettől, karácsonyi reklámtól is könnyes a szeme, ha jó reklám, ha van benne gyerek. (Árvakutyástól is.)
Elmondaná az anyjának, hogy évek óta nem aludta ki magát. Meg hogy a teste megsínylette a gyereket, mi tagadás, nem szupermodell. (Jó, hát előtte sem volt az.)  Ideges rá, mikor három dolog tetejébe, még ő is jön, hogy Anya figyelj, és akkor nem is tud figyelni.
De mikor vacsora közben beszélgetnek és keresi a szavakat, ahogy összeállnak benne a dolgok, mesél, csillagközi lényekről, bálnákról, a szorzótábla titkairól, a maximum szót még mindig maszkimumnak mondja, ez mindent megér. 
Lola az anyáknapi ünnepségen minden évben az első vers első sorától kezdve bőg. (Mint mindenki.) Egyrészt mert már nincs itt az anyja, és mikor még itt volt, nem vette ki a kezéből a szatyrokat. Másrészt mert az ünnepség a köszönetadásról szól, és L. tudja, hogy a gyereknek nincs miért köszönetet mondania. Pont fordítva: Lola köszöni, hogy kapott az élettől egy ilyen esélyt. Aztán azért is sír, mert hálás saját magáért, ezzel az anyával lett az, aki lett. Szól az úúúgy az szeretném meghálálni, vagy legalább, megpróbálni. Már nem festi ki ilyenkor a szemét, nem akar mosómedve lenni a végére.
Ezért nem érez semmi különöset, csak a szokásosat: gyereke van, és a mai nap, mint ahogy mindegyik, Anyák napja. Tehát Gyereknap.
Milyen lehetett az anyjának ez? Ilyen? Vagy más? Ezt is meg kell majd beszélniük. Addig is innen üzeni L.: szeretlek. Olyannak, amilyen voltál.

- Utálom, hogy kivágják a fákat.
- Azt mindenki utálja.
- Nem mindenki. Félek, hogy visszamegyek valahova, és nincsenek ott a megszokott fáim, mert kivágatták az idióták. Melyik is az, aminek a sok szösze száll? – kérdezte Lola Welbach.
- Nyár? Nyír? Ja, amivel minden tele lesz. Nem tudom – válaszolta Kelemen, a szemét nem nyitotta ki, csak fordított a fején.

A szentendrei Duna-parton ültek, egy étterem teraszán. Kelemen bringája a székhez támasztva, ő maga csukott szemmel terpeszkedett. Tavaszi délután volt, a japán és orosz turistákat már visszaszippantották az emeletes buszok, nyüszögve elvitték mindet, mára is vége a hemzsegésnek.
A gátrendezés előtt innen csak a folyópart magasan végighúzódó, lombos fákkal árnyékolt sétányát lehetett látni, a Dunát nem. A víz – hajó, kacsa, túlpart, alacsonyan lebegő felhő - bámuláshoz fel kellett lépkedni a gátra. Amit azóta eldózeroltak, lett mobilgát. De annak is csak a helye látható, maga a gát nem, azt akkor kattintják be a kialakított sínbe, ha neadjisten jön az áradás. Most nincs ár, akadálytalanul lehet nézni a folyót teraszról. Lola és Kelemen ültek a párnás székeken, pohár Pilsnert ittak.
L. csak folytatta a siránkozást, nem hagyta abba:
- Miért kell az összes fát kivágni, miért ez a mániájuk? Mintha ezt tanítanák a mérnököknek: először is kivágunk minden fát. A látványterveken papíremberek sétálgatnak a vakító fényben. Az, hogy egy fa tizenöt év alatt nő meg, nem érdekel senkit. Nagy betonozott terek, köztük füves részek. Esetleg. Eszem megáll. Ide kötném, aki ezeket kitalálja, üljön végig egy júliusi napot. Kisül a szeme.
- Ne háborogj már. Ezt pont tudom, hogy itt veszélyes fák voltak - válaszolta lomhán Kelemen.
- De engem ez kibaszottul idegesít. Egy tér nem működik árnyék nélkül. Miért nem az az első szempont, hogy élhető legyen? Alszol? – kérdezte Lola.
- Csak. Nem alszom. Kellett a mobilgát. Ültettek facsemetét.
- De én a nagy fákat szeretem.
- Mindenki azt szereti - mondta Kelemen, és végre kinyitotta a szemét.
- Meséltem már, hogy sírtam már fa miatt?
- Nem, és kímélj meg a történettől.
- De nagy paraszt vagy te barátom.
- Meséld el, kérlek, tényleg érdekel. De röviden – bedobta a Kelemen mosolyt.
- Na, jó. Ez akkor volt, mikor vitorlázni jártunk a Csabáékkal Balatonkenesére, bajnokságra. Nem a legelitebb vitorlásklub, de Audik, Merdzsók álltak a parkolóban. Kis kikötő. Helly Hansen sötétkék rövidnadrágos, újgazdag faszik a ropogós csajukkal vagy a barnára sült felvarrt nejükkel.
- Hagyd már a márkákat. Te melyik voltál?
- Egyik sem. Mi más csapat voltunk, a Csabáék tényleg tudnak, bármilyen nadrágban. Na, oda jártunk versenyre. Alig vártam, imádom a kikötőket, a víz színe, vitorlák, a hang, ahogy finoman a stéghez csapkodja a kis hullám a hajókat, imádom, indulni messzire, Ikrek az aszcendensem.
- Térjünk a lényegre. Fa – mondta Kelemen és intett még két sörért.
- Sok év ment így, minden június elején ott voltunk. Eleinte gyerekek nélkül, aztán azokkal. A klubnak teraszos étterme van, játszótere. Nyolc hatalmas nyárfa vagy nyírfa árnyékolta az egészet. Zúgott a szélben a lombjuk, akkorák voltak, hogy nem tudtad átkarolni a törzsüket. Ezt nagyon bírom, ha nagy fák adnak árnyékot.
- Azt mindenki bírja – mondta Kelemen.
- Tudod, hogy diófa alatt legjobb ülni? Állítólag szakrális tere van.
- Olvastam róla. Én is szeretem. Köszönöm – mondta Kelemen a felszolgálónak, aztán belekortyolt a friss sörbe – És?
- Sok év ment így. És egyszer megyünk, és már ahogy bekanyarodunk a parkolóba látom, hogy valami nem stimmel.
- Ne bassz.
- De bassz. Látom, hogy más a fény, valami hiányzik. Nézem mi: a fák. Kivágták őket. De nem hogy ritkították, hanem tőből lemészárolták. Égető napfény a régi árnyékos helyeken. A kivágott fák nagy csonkja ottmaradt, nyolc hatalmas seb. Mi a franc történt itt, már szorul a torkom, persze nem hagy a dolog, szaladok ide-oda, megkerestem a telepvezetőt. Megtaláltam, azt mondja, ki kellett vágni mindet az autótulajdonosok miatt, mert a fák nyár elején összeszöszölték a kibaszott kocsikat. És ezért azt döntést hozta a klubtagság, hogy kivágatja az ősfákat. Mert szöszöltek évente két hetet és nehéz volt letakarítani a kurva autókról. Erre mindenkizzél, tessék.
- Nem tudok.
- Folyt a könnyem a tehetetlenségtől ahogy vitatkoztam a telepvezető Ferivel, aki csak tárogatta a kezét, mit tehetett. Tudod, azaz érzés, hogy már nincs mit tenni, vége, nem lehet visszacsinálni. Aztán a fröccsbe folyt a könnyem. Semmi nem zúgott felettünk. Nem is mentünk oda utána. Azóta mindig eszembe jutnak a facsonkok, mikor száll a szösz. Félek, hogy odamegyek valahova, és nincsenek ott a fák. Például az alcsúti arborétum felé a fasor, azt is imádom. Az megvan még?
- Hagyjuk a politikát. Fizetünk! – szólt Kelemen a felszolgálónak. Lement a nap, rögtön hideg lett.

Köszönöm, hogy a félelemblog látogatottsága növekszik. Köszönöm a visszajelzéseket, a dicsérő és kritikus szavakkal egyaránt. Remek dolog, mert a két erő egyensúlyba tartja egymást: az elismerések önbizalom-muníciót adnak az íráshoz, a kritikák viszont építenek és megakadályoznak abban, hogy saját nagyszerűségem hatása alá kerüljek.
És ismét ki kell fejeznem hálámat, hogy beszéltek nekem félelmeitekről.
Ma is írtak nekem, és meginvitáltak valahová. Leveleztünk, telefonáltunk, kiderültek a részletek, hogy kik, hova, miért hívnak, és asszem, hihetetlen-misztikus helyre fogok menni, amit alig várok, de főleg azt várom, hogy megírhassam. Már ennyi előzetes információ alapján, tudom mi lesz majd a bejegyzés címe, és persze nem bírok magammal, el kell mondanom (ez tehát egy trailer):
Pina!
Még egyszer köszönöm, hogy megkerestek titkos és nem titkos szorongásaitokkal, a továbbiakban is tegyetek így.
Ne féljetek, ne féljek.

Az első tíz félelmemben van. Ötben.
Welbach gyerekkorában az orvosi rendelő villaépületnek alagsorában volt a fogászat. Már a tanítás első hetétől lehetett félni, mert mondta Klári néni: október a fogászati hónap, megyünk majd a doktor bácsihoz, de megyünk ám. Hiába volt minden előrefélés, reménykedés, hogy nem következik be, mégis eljött a nap, odavonultak ősz közepén. Harminc osztálytárs kezelési ideje alatt volt ideje nézni a rendelő falán a plakátot: egérfogakkal vigyorgó, rajzolt, kerekfejű gyerek, almával a kezében, védd a fogad.
Aki utolsó a névsorban mindenkit végigretteg, ez a V, W, Z törvénye. Kint ragyogó délelőtt. A váró alagsori ablakain sejtmintás rács, az emberek térdig látszanak. Kopogó törpetűsarkak. Öltönynadrág álldogál, aztán csikk zuhan, eltapossa az egyik láb. A rendelőből kihallani az iszonyat hangjait: fémtárgyakat dobnak fémedénybe, és főleg, főleg a fúrás, amihez gyereksikítás keveredik. Volt, aki vidáman kiszaladt egy perc után, volt, aki zokogva jött ki. Már a Tóth Irén van bent. Na, most már akkor mindjárt.
- Welbach!
A térde felpuhult, lába zselé, nem tud ráállni.
- Welbach, neked külön kérvényt kell benyújtani?
Igen, és az egyéni kegyelmezés jogkörét gyakorolva, el fogom utasítani a fogászati kezelésemre vonatkozó beadványt, mert úgy döntöttem Klári néni, nem megyek be. A szag, amit már a váróban is érezni. A székbe szíjazás. A szag. Az orvos nagy, medve ember, tömpe ujjú kezén szőke szőr. Összehúzott, figyelő szeme közelről, vörös szeplők. A szag. Fémeszközök zörögnek. Nézi miért nyúl: a fúróért.
- Ne csukd be a szád, nyisd ki!
A fúró hangja, és tornádó a szájban. Viszont vége a félelemnek: itt a fájdalom. Minden szeptemberi elejétől eddig elrettegett perc, minden rácsnézéses, kopogós cipőnézéses, osztálytárs-sírást hallgató félelempillanat igaz, igaz. A felnőttek azt mondták nem fog fájni, és megint hazudtak: mindjárt fáj, mindjárt. Most már fáj. A fúró belemegy a lukas fogba, már csak sírni és sikítani lehet, az asszisztensnő lefogja a fejét. A fúrás szaga, íze, az ideg rángatózó lüktetése. Nem lesz vége soha, és nem ment meg senki.
– Nem is fájt annyira, mit kell ordítani.
Most, bár anyagi helyzete, társadalmi státusza nem indokolja, high tech klinikára jár. Mágnások, celebek olvasgatják a vastag magazinokat, míg a kezelésre várnak. Halk duruzs, sztár nem sikít. Pazar kávé, ha azt kér a páciens. Külön fogmosó helyiség, fogkefével, fogkrémmel, fogselyemmel. Nemhogy egy orvos, de egy team foglalkozik a problémával.
L. W. az első alkalommal elmondta a türkizkék egyenruhás doktoroknak: azért jött ide, mert nem akar félni a fogászattól, elég. Elmondta a sejtmintás rácsot. Türelmes mosollyal hallgatták, észlelték, itt nem csak tömés, terápia is lesz. Annyi érzéstelenítőt adnak – észrevétlenül –, ami egy fehér cápának elég lenne. A doktornő figyelő, összehúzott szeme, szemüvege. Odanyúl a fúróért, aztán a hang, de csak a hang ugyanaz, nem fáj, tényleg nem, ne szorítsd a karfát. Lola a Hilfiger logót nézi a szemüveg szárán, azon gondolkodik, azt is mennyire kurva jól kitalálták.

Hétköznapi tudattal felfoghatatlan, hogy alkotta meg ezt az életművet. Két házasságból húsz gyereke született, zeneiskola igazgató volt, templomi karnagy, orgonista, komponista, udvari zenész.
Imádom annak a nőnek a bársonyos, érett hangját, aki bemondja itt a koncertek kezdetét. Engem ma már sajnos nem hív, lejárt a jegyem. Az élet és a félelemblog visszatér a rendes kerékvágásba, bár vannak még unortodox ötleteim. Az elválasztási és helyesírási hibákat majd délután kijavítom. Nagyon fáradt vagyok, de most hazavezetek. Nem félek az úton.

A következőket figyeltem meg: egy negyvenes pár, túrafelszereléssel jött, hálózsák, párna, víz, szivacs. Berendeztek egy kis nappalit maguknak kétszemélyes matracukkal kijelölve a territórium határait, és hat órán keresztül nem mozdultak róla. Az egy-két perces szünetekben, a taps és a váltás alatt, egyébként volt fluktuáció a babzsákokon. Kevesebb hely volt, mint ahányan henteregni akartak, és, talán nem kell külön említenem – de kell –, hogy a nem lesz jó helyem, foglalj nekem is szorongást még Bach páratlan életműve sem tudta felpuhítani a közönségben.
Láttam Anikó asszonyt, férje nélkül. Árnyéka önmagának. Láttam Fassang Lászlót közelről. Rendkívül kedves manóarca van, szerettem volna megölelni, de néhányan visszafogtak és az előcsarnok egyik oszlopához vezettek. Most azt ölelgetem.

Az orgonisták folyamatosan váltják egymást ma, vagyis szombat este tízig. Hajnalban a színpadon fekvő emberek az alvás és az ébrenlét határán lebegtek. Elaludt, felébredt, elaludt, felébredt a hallgatóság, közben iszonytató erővel zúgott az orgona. Négykor már nem külön dallamokat hallottam, hanem egyetlen hangáradást. Ami közben még én, az insomnia-gyanús is el tudtam aludni! A fiatalabb zenészek a színpad közepén lévő billentyűzeten játszottak, így közelről meg lehetett figyelni, hogy milyen komoly lábmunka szükséges a pedálokhoz. Fassang László fent játszott a magasban.