Az első tíz félelmemben van. Ötben.
Welbach gyerekkorában az orvosi rendelő villaépületnek alagsorában volt a fogászat. Már a tanítás első hetétől lehetett félni, mert mondta Klári néni: október a fogászati hónap, megyünk majd a doktor bácsihoz, de megyünk ám. Hiába volt minden előrefélés, reménykedés, hogy nem következik be, mégis eljött a nap, odavonultak ősz közepén. Harminc osztálytárs kezelési ideje alatt volt ideje nézni a rendelő falán a plakátot: egérfogakkal vigyorgó, rajzolt, kerekfejű gyerek, almával a kezében, védd a fogad.
Aki utolsó a névsorban mindenkit végigretteg, ez a V, W, Z törvénye. Kint ragyogó délelőtt. A váró alagsori ablakain sejtmintás rács, az emberek térdig látszanak. Kopogó törpetűsarkak. Öltönynadrág álldogál, aztán csikk zuhan, eltapossa az egyik láb. A rendelőből kihallani az iszonyat hangjait: fémtárgyakat dobnak fémedénybe, és főleg, főleg a fúrás, amihez gyereksikítás keveredik. Volt, aki vidáman kiszaladt egy perc után, volt, aki zokogva jött ki. Már a Tóth Irén van bent. Na, most már akkor mindjárt.
- Welbach!
A térde felpuhult, lába zselé, nem tud ráállni.
- Welbach, neked külön kérvényt kell benyújtani?
Igen, és az egyéni kegyelmezés jogkörét gyakorolva, el fogom utasítani a fogászati kezelésemre vonatkozó beadványt, mert úgy döntöttem Klári néni, nem megyek be. A szag, amit már a váróban is érezni. A székbe szíjazás. A szag. Az orvos nagy, medve ember, tömpe ujjú kezén szőke szőr. Összehúzott, figyelő szeme közelről, vörös szeplők. A szag. Fémeszközök zörögnek. Nézi miért nyúl: a fúróért.
- Ne csukd be a szád, nyisd ki!
A fúró hangja, és tornádó a szájban. Viszont vége a félelemnek: itt a fájdalom. Minden szeptemberi elejétől eddig elrettegett perc, minden rácsnézéses, kopogós cipőnézéses, osztálytárs-sírást hallgató félelempillanat igaz, igaz. A felnőttek azt mondták nem fog fájni, és megint hazudtak: mindjárt fáj, mindjárt. Most már fáj. A fúró belemegy a lukas fogba, már csak sírni és sikítani lehet, az asszisztensnő lefogja a fejét. A fúrás szaga, íze, az ideg rángatózó lüktetése. Nem lesz vége soha, és nem ment meg senki.
– Nem is fájt annyira, mit kell ordítani.
Most, bár anyagi helyzete, társadalmi státusza nem indokolja, high tech klinikára jár. Mágnások, celebek olvasgatják a vastag magazinokat, míg a kezelésre várnak. Halk duruzs, sztár nem sikít. Pazar kávé, ha azt kér a páciens. Külön fogmosó helyiség, fogkefével, fogkrémmel, fogselyemmel. Nemhogy egy orvos, de egy team foglalkozik a problémával.
L. W. az első alkalommal elmondta a türkizkék egyenruhás doktoroknak: azért jött ide, mert nem akar félni a fogászattól, elég. Elmondta a sejtmintás rácsot. Türelmes mosollyal hallgatták, észlelték, itt nem csak tömés, terápia is lesz. Annyi érzéstelenítőt adnak – észrevétlenül –, ami egy fehér cápának elég lenne. A doktornő figyelő, összehúzott szeme, szemüvege. Odanyúl a fúróért, aztán a hang, de csak a hang ugyanaz, nem fáj, tényleg nem, ne szorítsd a karfát. Lola a Hilfiger logót nézi a szemüveg szárán, azon gondolkodik, azt is mennyire kurva jól kitalálták.