Egy esélyed van: ha túllépsz az attakon. Budapest nem enged ellustulni, mindennap megkapod a tanítást. De ne félj tőlük, ne hagyd, hogy elbasszák a napod. Éberség, jelenlét, ohm mani padme hum.
59-es villamos
Beér az 59-es villamos a Királyhágó térre. Lekászálódás, felszállás. Piros lámpát kapott, nyitott ajtókkal vár. Az első kocsi utasaival együtt látom az idős asszony küzdelmét, igyekszik a már zöldben villogó másik zebrán, hogy elérje a járművet. Nézzük ahogy, nem működik izma, lába nem szalad, corpusa nem engedelmeskedik. (veled is ez lesz, nem, velem nem) Az akarat, a lélekszakadás megvan. Már éppen eléri. Olyan, mint egy olimpiai közvetítés. Visszafojtod lélegzeted, hajrá magyarok. A járműveknek zöldre vált a lámpa. A vezető becsukja az ajtót, egyetlen másodperccel az idős nő célba érése előtt. Aki, nagy futásától majdnem ráesik a villamosra.
6-os villamos
2016 november 24, 16:25, 2032-es számú 6-os villamos, Széll Kálmán tér. (felírtam a "blogba megírni" noteszembe) Csukott ajtókkal áll a megállóban. Hárman szaladnak oda, nyomják az ajtónyitót, ki is nyílik, mindhárom beszáll. Bezárulnak az ajtók. A villamos vezetője belerecseg a hangosbemondóba:
- Miért kellett felszállnotok, idióták?
A három ember lefagy, a többi utas rezzenéstelen. De a haragvó istennek ez sem elég:
- Gratulálok, most két percet kell állnunk a megállóban három vadbarom miatt.
Előresétálok a Combinoban, most már érdekel a csávó. Nem látok be a vezetőfülkébe, sötétített üveg mögül aláz a szegény pára. Hát persze. Nem lehet látni az arcát, nem kell vállalnia magát, csak a hangja van, ami egy perc alatt ÁVÓ-sá tette őt, mindenki mást áldozattá. Leszállok, a villamos elejéhez kerülök, megnézem. Ötven és hatvan közötti férfi, gyűlölködve nézi Budapestet, a sok kurva utast, aki igyekszik ide-oda.
Szentendrei HÉV
HÉV, Budakalász. Apa, anya, babakocsi szalad a jármű után. Anya fel, apa adja fel a babakocsit, a vezető visítatja a zárást jelzőt, babakocsi éppen még felkerül, a férfi előtt bezáródik az ajtó, de rá is csattan kicsit még a babakocsira is. Férfi ököllel veri az ajtót. Kinyílik, felszáll. Kiabál, káromkodva kérdi miért kellett becsukni előtte. (Cigányok, és olyan, mintha az egész direkt kicseszés lenne ellenük, csak mert cigányok. Ez nem biztos, hogy így van, meglehet, ez csak a basic utasgyűlölet, de a férfi arcán látom, hogy ez szokott vele történni, ez a kibaszott kis napi alázás. Meglehet, a HÉV vezetője nem azonosította a származást, de ez már mindegy is, megtaposás mára megvolt mindkettőnek, következő megálló Budakalász Lenfonó.)
ExTirex a 22-es buszon
Decemberi koraeste, megyek Valikámhoz a Korányiba a 22-es busszal. Csurig tömve, talpalatnyi hely nincs. Kisgyerekek hatalmas hátizsákokkal, fáradt felnőttek, szatyrok, nagykabátok. Lódulunk ide-oda, egykéznyi kapaszkodó sem jut minden utasnak. A Budagyöngye után fékez az egyik megállóba, nyílik a középső ajtót, de senki nem száll le. Sofőr belehörög a hangosbeszélőbe:
- Mi a szarért kell megnyomni, ha nem szállsz le?
Busznyi megalázott ember kussol. Na, a következő a Korányi, nyomom a jelzőt, csak én akarok ott leszállni. Nem áll meg, továbbszáguld. Nézem ahogy eltűnik a megálló, előretörekszem a sofőrfülke felé.
(Szerencse, hogy már felébredtem, már zen buddhista vagyok, ha régi életemben akadunk össze, tirexként harapom ki szíve közepit. Szerencse, hogy részt vettem munkahelyem asszertív kommunikációs tréningjén – a legjobb tréningcégénél dolgozom, főnököm Mr. T, nem olvassa blogom, nyugodtan leírhatom –, és már vannak eszközeim. Az olyan helyzetekre is, mikor a nyúltagy utasítása szerint a mészárlás az adekvát megoldás.)
- Miért nem állt meg a Korányinál? Le akartam szállni – kérdem Gandhi konok nyugalmával.
- Azt hittem, megint szórakozik valaki - vakkantja.
- Lehet, hogy véletlenül nyomták meg a jelzőt, mert konkrétan ráestek? És azon kívül, hogy jelzek, mit tehettem volna én, aki tényleg le akartam szállni?
Nem válaszol, látom, hogy zavarban van, de parányi gesztusa sincs felém, beérünk a következő megállóba. Leugrom, gyalogolok vissza havasesőbe az út szélén, nincs járda, csak autófolyam szembe. (fent a kórházban haldoklók készülnek az átlépésre, nem törődve bosszúszomjas sofőrökkel. sem)
Létminimum
Vannak ellenpéldák is. Amely csupán azt jelenti, hogy némely kivételes pillanatban nem féregként, hanem emberként bánik velem a BKK. (valami dacosan jókedvű, emberbarát, vidám fickó vagy csaj, egy- egy járaton) S ekkor úgy érzem: ó igen, ma kinyílt az ég. A BKK-sok rendkívül keveset keresnek, viszont nagyon túlterheltek, s ettől érthetően rendkívül feszültek. (létminimum) Egy terepük van frusztrációjuk levezetésére: az utasok.
És igen, hajmeresztő, amit némely utas művel. De ha egy buszsofőr gyűlöli az embereket, akkor miért ez a foglalkozása? Miért bünteti a világot?
Én csak egy dolgot tehetek, ha ilyen szenvedő emberrel hozott össze a sors: nem viszem tovább a fájdalmát. (valamint panasz a BKK ügyfélszolgálaton)
Jim Jarmush új, Paterson című filmje, ami egy angyali költő- buszsofőrről szól, mindenkinek ajánlott. Helyükre kerülnek tőle a dolgok. (Nem csak buszsofőrökben, írókban és költőkben. Mindenkiben.) Patersontól, minden reggel, mielőtt kigördül a busszal a garázsból, megkérdi egy kollégája: készen állsz, Paterson? (mármint a kezdésre, a napra, a munkára)
És Paterson, aki láthatóan nem habonyi életszínvonalon él, azt válaszolja komolyan és derűsen: igen.
Hazánk
Rettenetes állapotban vagyunk. A magyarok egyik fele gyűlöli a másik felét, és viszont, kivétel a tavalyi foci EB áldott két hete. Akkor olyanok voltunk, mint egy sima nemzet. Lófaszt sem ért a rovásírás, turul, satöbbi, egyszerűen csak örültünk, hogy magyarok vagyunk, emberek egy nyelven, egy helyen, egy helyről. Van egy kőbe vésett felirat a kőhegyi menedékház előtt:
Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.