- Utálom, hogy kivágják a fákat.
- Azt mindenki utálja.
- Nem mindenki. Félek, hogy visszamegyek valahova, és nincsenek ott a megszokott fáim, mert kivágatták az idióták. Melyik is az, aminek a sok szösze száll? – kérdezte Lola Welbach.
- Nyár? Nyír? Ja, amivel minden tele lesz. Nem tudom – válaszolta Kelemen, a szemét nem nyitotta ki, csak fordított a fején.

A szentendrei Duna-parton ültek, egy étterem teraszán. Kelemen bringája a székhez támasztva, ő maga csukott szemmel terpeszkedett. Tavaszi délután volt, a japán és orosz turistákat már visszaszippantották az emeletes buszok, nyüszögve elvitték mindet, mára is vége a hemzsegésnek.
A gátrendezés előtt innen csak a folyópart magasan végighúzódó, lombos fákkal árnyékolt sétányát lehetett látni, a Dunát nem. A víz – hajó, kacsa, túlpart, alacsonyan lebegő felhő - bámuláshoz fel kellett lépkedni a gátra. Amit azóta eldózeroltak, lett mobilgát. De annak is csak a helye látható, maga a gát nem, azt akkor kattintják be a kialakított sínbe, ha neadjisten jön az áradás. Most nincs ár, akadálytalanul lehet nézni a folyót teraszról. Lola és Kelemen ültek a párnás székeken, pohár Pilsnert ittak.
L. csak folytatta a siránkozást, nem hagyta abba:
- Miért kell az összes fát kivágni, miért ez a mániájuk? Mintha ezt tanítanák a mérnököknek: először is kivágunk minden fát. A látványterveken papíremberek sétálgatnak a vakító fényben. Az, hogy egy fa tizenöt év alatt nő meg, nem érdekel senkit. Nagy betonozott terek, köztük füves részek. Esetleg. Eszem megáll. Ide kötném, aki ezeket kitalálja, üljön végig egy júliusi napot. Kisül a szeme.
- Ne háborogj már. Ezt pont tudom, hogy itt veszélyes fák voltak - válaszolta lomhán Kelemen.
- De engem ez kibaszottul idegesít. Egy tér nem működik árnyék nélkül. Miért nem az az első szempont, hogy élhető legyen? Alszol? – kérdezte Lola.
- Csak. Nem alszom. Kellett a mobilgát. Ültettek facsemetét.
- De én a nagy fákat szeretem.
- Mindenki azt szereti - mondta Kelemen, és végre kinyitotta a szemét.
- Meséltem már, hogy sírtam már fa miatt?
- Nem, és kímélj meg a történettől.
- De nagy paraszt vagy te barátom.
- Meséld el, kérlek, tényleg érdekel. De röviden – bedobta a Kelemen mosolyt.
- Na, jó. Ez akkor volt, mikor vitorlázni jártunk a Csabáékkal Balatonkenesére, bajnokságra. Nem a legelitebb vitorlásklub, de Audik, Merdzsók álltak a parkolóban. Kis kikötő. Helly Hansen sötétkék rövidnadrágos, újgazdag faszik a ropogós csajukkal vagy a barnára sült felvarrt nejükkel.
- Hagyd már a márkákat. Te melyik voltál?
- Egyik sem. Mi más csapat voltunk, a Csabáék tényleg tudnak, bármilyen nadrágban. Na, oda jártunk versenyre. Alig vártam, imádom a kikötőket, a víz színe, vitorlák, a hang, ahogy finoman a stéghez csapkodja a kis hullám a hajókat, imádom, indulni messzire, Ikrek az aszcendensem.
- Térjünk a lényegre. Fa – mondta Kelemen és intett még két sörért.
- Sok év ment így, minden június elején ott voltunk. Eleinte gyerekek nélkül, aztán azokkal. A klubnak teraszos étterme van, játszótere. Nyolc hatalmas nyárfa vagy nyírfa árnyékolta az egészet. Zúgott a szélben a lombjuk, akkorák voltak, hogy nem tudtad átkarolni a törzsüket. Ezt nagyon bírom, ha nagy fák adnak árnyékot.
- Azt mindenki bírja – mondta Kelemen.
- Tudod, hogy diófa alatt legjobb ülni? Állítólag szakrális tere van.
- Olvastam róla. Én is szeretem. Köszönöm – mondta Kelemen a felszolgálónak, aztán belekortyolt a friss sörbe – És?
- Sok év ment így. És egyszer megyünk, és már ahogy bekanyarodunk a parkolóba látom, hogy valami nem stimmel.
- Ne bassz.
- De bassz. Látom, hogy más a fény, valami hiányzik. Nézem mi: a fák. Kivágták őket. De nem hogy ritkították, hanem tőből lemészárolták. Égető napfény a régi árnyékos helyeken. A kivágott fák nagy csonkja ottmaradt, nyolc hatalmas seb. Mi a franc történt itt, már szorul a torkom, persze nem hagy a dolog, szaladok ide-oda, megkerestem a telepvezetőt. Megtaláltam, azt mondja, ki kellett vágni mindet az autótulajdonosok miatt, mert a fák nyár elején összeszöszölték a kibaszott kocsikat. És ezért azt döntést hozta a klubtagság, hogy kivágatja az ősfákat. Mert szöszöltek évente két hetet és nehéz volt letakarítani a kurva autókról. Erre mindenkizzél, tessék.
- Nem tudok.
- Folyt a könnyem a tehetetlenségtől ahogy vitatkoztam a telepvezető Ferivel, aki csak tárogatta a kezét, mit tehetett. Tudod, azaz érzés, hogy már nincs mit tenni, vége, nem lehet visszacsinálni. Aztán a fröccsbe folyt a könnyem. Semmi nem zúgott felettünk. Nem is mentünk oda utána. Azóta mindig eszembe jutnak a facsonkok, mikor száll a szösz. Félek, hogy odamegyek valahova, és nincsenek ott a fák. Például az alcsúti arborétum felé a fasor, azt is imádom. Az megvan még?
- Hagyjuk a politikát. Fizetünk! – szólt Kelemen a felszolgálónak. Lement a nap, rögtön hideg lett.