Lola Welbach már helyén ül a színházban, csöngettek is egyet az előadásra, mindjárt kezdődik! A zsiborgó nézőtéren ekkor tűnik fel a nagyfejű, magas ember. Bizonytalanul álldogál a sorok szélén, jegyét nézegeti.
L. szívébe gyökeret ver a félelem.
A Nagyfejű tupírozott feleségének vörös rúzsa pillangóként verdes, a nő halkan, gyorsan beszél tétova férjének. Már ahogy toporognak, az megejtő. Még egy utolsó csöngetés, majdnem betelt a nézőtér, L. előtt még van két üres hely. Ekkor indul meg nagy elszántsággal a Nagyfejű.
Jaj, ne, ne! De. És ezt az első pillanattól kezdve tudtuk.
Minden megérzés igaz: Nagyfejű betuszkolja magát a sor neki rendelt helyére, elhelyezkedik, kitölti a teret, pontosan L. előtt. Ez törvényszerű. Ha oldalt felbukkan egy, a nagyfejű magas emberek népéből, előtted fog ülni.
Lola a produkció helyett szürke zakót bámul, és színpadképet leuraló, gigászi fejet. Őrjítően közönyös tarkót, melynek gazdája persze élvezi az előadást, mert akkora, hogy ha olajfúró torony lenne előtte, akkor is látna.
Hogy lehet valaki ilyen irdatlan lény? Miért teremtett Isten ekkora embert is? És az ilyen miért jár színházba? De járjon, joga van hozzá, viszont miért nem az utolsó sorba vesz jegyet? Vagy miért nem külön páholyba?
Nem tudja, hogy hangárméretű fejet hord hegynyi testén, amivel őrületbe kergeti a társadalom normális méretű tagjait?
Nem tudja.
L. oldalra helyezkedik, átnyomul a szomszéd szék demarkációs vonalán, ez nem lesz jó, a másik oldalra tekeri magát, keresi a Nagyfejű és neje közti rést. Ott viszont a tupír hátsó nézete uralja a képet, Nagyfejűné pompás frizurája.
Katarzis helyett ölésvágy. Az idő és tér végtelen dimenziójában milyen felsőbb erő döntötte el hetekkel ezelőtt, hogy L. pontosan Nagyfejű mögé, ne elé vegye meg drága jegyét?
Milyen lecke ez, na ebből mi a bánatos kurva anyját lehet megtanulni?
A Nagyfejű szünetben perecet fal, zavartan igazgatja szemüvegét, felesége pezsgőt kortyol. Egyébként - egyébként! - kedvesnek tűnnek.
L. figyeli őket, már előre csüggedt a második felvonás nagy biztonsággal jósolható szenvedései miatt. De szerencsés is: megint egy lehetőség a jellem fejlesztésére, tessék.

Lola W. Erdélybe volt hivatalos, román esküvőre.
2012 rosszkedvű nyarán, egy budai lakás forró parkettáján feküdt, amit tudott megcsinált, írt, sírt. Elfáradt a gyászban, kimozdította a meghívó. Össze kell pakolni, ruhát, hajat mosni, mást csinálni, beülni kocsiba a magyar násznép mellé, utazni, ez jó.

Kolozsváron túl, szép kis városban volt az esküvő; a vacsora és a buli kellemes, tóparti étteremben. Sok román, meg pár magyar együtt mulatott. Vegyes zenét játszott a zenekar is, a nők hosszú, fényes, varratott ruhákban parádéztak, a férfiak levették zakójukat, ragyogó, fehér ingeikben vadultak. A Száguldás Porsche Szerelem őrületes románul.
Arra, hogy bánata erre az estére felfüggesztette a kínzást, Lola akkor eszmélt, mikor először ült le szódát inni kimelegedve. Aztán megint szilvapálinka, Ursus, asztalon táncolás. Nemigen volt közös nyelv, de új ismerőseinek, nőnek is férfinak is, szeretettel villant fekete szeme, nagyokat nevettek, és olyan természetesen ölelgették a zúzott L.-t, mintha együtt járták volna ki a Gherla S’coala-t.
- A Csau időkben is így volt, román, magyar együtt a mulatságban? - kérdezte L. a magyar örömanyát.
- Persze - válaszolta mosolyogva.

De nem is az esküvőt, hanem a hazautat kell elmesélni.
Két nappal később, korán reggel kisbuszjárattal indult vissza Budapestre. A sofőr friss, jókedvű férfi volt, beszélt magyarul. Tizenhat utas indult, csak románok meg L., az egy magyar. Már reggel kánikula volt. Az ablakok lehegesztve, nem volt légkondi.
Hosszú falvak házai előtt apró öregasszonyok üldögéltek padokon, néztek be a döcögő buszba, L. nézett ki rájuk. A sofőr már induláskor bekapcsolta a rádiót, minden ülés felett üvöltött egy hangszóró.
A többiek, mint Lola is, kopott, fáradt emberek voltak, próbáltak aludni, nem beszélgettek. A busz katlan volt. Hátul két sírdogáló kisgyerekkel kínlódott egy fiatal nő.
L. néhány óra után nem bírta tovább. Kigondolta, meg kell kérni a sofőrt, hogy busz tetején lévő tetőablakokat nyissa ki, és legalább rövid időre, de kapcsolja ki a rádiót.
Kérdezgette utastársait, ugye jobb lenne levegő, meg kis csend. Értették, mosolyogtak is, jobb lenne, igen, de no problem. Egy ötvenes, törtarcú férfi hosszabban válaszolt, vállát vonogatva mondta, hogy ez a sofőr így szokott menni, vele mindig ez van, hát mit lehet csinálni. A gyerekes anyát is kérdezte magyarul, angolul, mutogatva, de az nem válaszolt.
L. azért előre botorkált a sofőrhöz, csak szót ért vele, gondolta. A férfi azt mondta a felvetésre, hogy a tetőablakot nem nyitja ki, elfáradt a rögzítés, leviheti az ellenszél. A rádió meg neki kell, mert ő így vezet, az ülések felett külön nem lehet kikapcsolni, egy rendszer. És ő ezt ennyire hangosan szereti.
- Kérem, megvettük a jegyet, a szolgáltatást, a többieket is megkérdeztem, ugyanígy szenvednek, mint én, negyven fokban ülünk órák óta. Az ablakot értem, de legyen szíves, legalább a rádió ne üvöltsön – mondta L.
A sofőr arcvonásai megkeményedtek, hátrakérdezett románul. L. kapaszkodott, várta a választ. Lesütött szemek, ablakon kibámulás, egy hang se a busz népétől.
- Na, ugye, ez csak a maga baja.
- Még öt óra így?
- Igen.
- De hát ez pokoli az utasainak.
- Nem az én utasaim.

A Királyhágónál megálltak egy büfénél, a törtarcú férfi egy jégkrémmel jött hozzá, meghívhatja-e rá? Igen, meg, multumesc.
Aztán L. is megszokta a rendszert. A sofőr vidáman köszönt el tőle a Népligetnél.

Egyik reggel kinyitom a szekrényt és csak kinyúlt, megkopott ruhákat találok. Nincs mese. Abból kell választanom, majd indulni.
Ekkor lesz itt a világvége.
Azt, hogy jóformán földönfutó vagyok, és úgy tűnik, nincs olyan férfi a földkerekén, akivel együtt képzeljük el a jövőt, elviselem. Én akartam felborítani mindent körülöttem, akkor bírjam. De attól, hogy divatjamúlt, megviselt, kukába való rongyokat kéne felvennem, végleg elkeseredek. Nekem ez logikus. Lehet, hogy egy-két lépést kihagytam, de többet biztos nem.
Váratlanul tör rám a félelem. Rövid idő múlva már egy üzletben vagyok. Néha elég a nyugalmamhoz egy harisnyanadrág. Kézben tartom a dolgokat, nincs baj. Igaz, azt hittem könnyebb lesz az új élet. Mit csináljak, kiderült nem.
Pár hétig elégedetten nézem a ruhatáram. Aztán megint jön. Mi lesz, ha egyik napról a másikra megy tönkre mind? Venni kell pár darabot. Mi mást tehetnék, nem várhatom meg, míg tényleg megtörténik. Hogy nem sikerült, hiába szerettem volna.

*
A genufóbiás áprilistól októberig alig teszi ki lábát, és vele térdét a lakásból. Mert aki ettől retteg, az, tisztelt olvasó, a térdek látványától fél. Most tartsunk egy szünetet.
Oké, tovább: a genufóbiás egyrészt el akarja kerülni a térdekkel való fájdalmas szembesülést, másrészt azok, rejtélyes ok miatt, vonzzák is a tekintetét. Így van ez: rettegek a mélységtől, mégis valahogy egy erkély szélére sodródtam, bámulok lefelé, és arra gondolok, hogy pont ezt nem kéne csinálni.
A saját térdétől is retteg, kínszenvedés neki egy zuhanyozás. Függönyei mögött egy térdnélküli, de legalábbis mindig takart térdekkel működő világról ábrándozik. Együttérzésem, de örülök, hogy mi nem félünk ettől.
Ne sorvasszuk tovább az agyunkat. Ezért nem is írom meg az edzőruhás emberektől, fenyőfáktól, tortáktól való, szintén regisztrált félelmeket, inkább örömmel jelentem: az őszi szezon nemsokára egy alaposan kifejtett, általános női félelemmel indul, a Másik Nő-vel!

*
- Milord, köszönöm, hogy nem látszik az a dolog, és hogy a mai vizithez nem vette fel a tudjamilyen szalagrendjét!
- Milady kérem, ez természetes. Tudtam, hova jövök.

Iszonyodás, rettegés a hidaktól, hídon áthaladástól.
Egy férfi San Franciscóban sírógörcsöt kapott a Golden Gate felhajtósávjában, ki kellett hívni a mentőket!
Budapesten is több ilyen esetet regisztrálnak évente, hát, itt sem lehet könnyű egy gefirofób élete. (Bár, megfigyeléseim szerint, nem mindenki ezért sír híd közelében, hanem mert pl. fáj a foga.)
Pedig a hidak gyönyörűek, rendesen meg vannak építve és remek átmenni rajtuk. Főleg gyalog: lehet húzni botot a korláton, élvezetes, hogy  lent is, fent is, ezen a parton már nem, azon a parton még nem vagyunk. Az átmeneti állapot rövid ünnepe, kis lebegés. Ide egy gefirofóbiást, had sétálok át vele szépen, lassan, alkonyatkor a Margit hídon! A hídleszakasztó menetelés meg már úgyis rég tilos. De jó, hogy ez nem mi vagyunk.

Rettegés attól, hogy társaságban kell elfogyasztani a vacsorát, főleg nagyobb vacsorapartin. Egyáltalán: félelem a közös étkezéstől, és a vendégség közbeni diskurálástól.
De jó, hogy ez nem mi vagyunk!

A nyár végtelen, rezzenéstelen heteiben az első, kedélyeskedő „Kezdődik a suli” reklám éles fájdalommal szúrt be Lola Welbach gyerekszívébe. Első figyelmeztetés, hogy az idő gleccsere már letarolta a nyarat.
Akkor is copfos kislányok mosolyogtak biztatóan az újságokból, tévéből, hogy hurrá, mindjárt becsengetnek, minden cuccod legyen meg szépen, rendben. Tanszervásárlási tortúra: füzetek, tolltartó, az új táska szaga. Az Úttörő Áruház labdázó gyerekes neonja, állványokon fehér blúz, sötétkék alj, ami érthetetlen módon a szoknyát jelentette. A nadrág meg miért pantalló?
Augusztustól minden vektor a rettegett napra mutatott. Amikor majd be kell menni az iskolába rideg tanárok és kíméletlen, menő osztálytársak közé. Nem tartozott csajklikkhez, kívülálló volt, megint el kell kezdeni egy rosszkedvű szeptembert. Kémia, meg bioszfélelem. Mindennap matek, még pénteken is, Penge Kinga nénivel. Megint az utolsó hely a tornasorban.

Felnőttnek lenni ebből a szempontból csodálatos. Már szeret iskolába járni, szereti a szeptembert, hűvös, fényes, friss, Kosztolányis. A hurrásulis plakátokat látva egy pillanatra megint beszúr a régi félelem, aztán eszébe jut, hogy olyan reklámot csinálna, amire az van írva: Idén még kell a muglitanszer, de majd átvesznek Roxfortba, nyugi!

L. tavaly az Ördögkatlan fesztiválon, a Vylyan teraszos program után látott egy feliratot, miszerint az erdőn át lehet sétálni Palkonyára, ajánlják a fesztiválvendégeknek, mert szép.
Eldöntötte, hogy nem megy hosszan körbe a műúton, nem vár buszra, nem stoppol, átvág toronyiránt, így odaér a következő koncertre. Nyári kora este, irány az erdő, biztos mennek arra néhányan. Elhagyta az épületeket, parkolót, sehol senki.
Nahát, azt hitte itt mások is lesznek, de már nem fordul vissza.
A kék jelzés valahogy elmaradt. Összeborultak a fák, mély csend, agyagos sáron korcsolyázott, elvágódott, felállt, megint térdre esett, nem fájt. Ment, félt, volt ideje számba venni a nap további, valószínűsíthető történéseit:
a falu bolondja megöli – nagy, tohonya srácnak képzelte, aki naphosszat a szőlődombokon kóborol, bámulja, kínozza a lepkéket, meg is eszi őket, tavaly egy kutyát élve eltemetett, néha kiássa, megnézi a tetem bomlását, ez a fiú lesi most a fák közül, apró péniszét rángatva maszturbál, utána lecsap, hogy őt is
élve földelje el
vagy
átrohan előtte egy vadmalac, mindjárt jön az anyja. Felmászhat egy fára, de lesz-e rá ideje? Nem lesz, csúszik a sár, a koca gyors, hatalmas
vagy
azért hall távolról kutyaugatást, mert egy rottweilert itt hagyott a gazdája, hogy ne lopják a gyümölcsöt. A kutya láncon volt, de elszakította. A palkonyai út elmegy a kutya territóriuma mellett. Rohan felé vicsorogva, L. fut, ordít, elesik, fogak, hörgés
vagy
eltéved, rásötétedik. Nincs térerő, de úgyis lemerült a telefon, egy éjszakát ki kell bírnia itt. És egyszerre jön majd az
aprópöcsű, a malac meg a kutya, és együtt pusztítják el őt.

Selymes nyári este volt, senki nem akart tőle semmit, brother Sun and sister Moon. Sok idő után meghallotta a palkonyai koncertet, meglátta a rózsaszín templomot, kiszaladt az erdőből. Aztán sárosan ült a Hárságyi pince előtt, finom cabernet ivott, nevetett a Szilviékkel, meg Évával, Petivel.

Nem tudom ki, hogy van vele, de Lola Welbach úgy, hogy nem tud ellenállni az egészségtelen, veszélyes, léha ötletek csábításának.
Van ebben sok póz is, hiszen L. esetében egy modoros, manipulatív emberről beszélünk, de ismerve őt tudható, hogy van ebben valami igaz, mély sóvárgás is a még nem próbált dolgok megélésére.

Tehát nem csak az van, hogy ne tűnjön beszari kispolgárnak – wahh, hiábavaló igyekezet, mert persze az -, hanem az is, hogy maradt a gyerekkorából egy csökevény, egy abnormális, szinte szuicid vágy, ami kielégítésre vár, s ami sodorta már bajba, kalamajkába Lolát.
Ráadásul ezek mind szar ötletek, semmi értelmük. Ám mégis, mikor időről időre, a legváratlanabb helyzetekben megszólal Énke gúnyos kis unszoló hangja – Na, kis nulla, ezt meg mered csinálni? –, akkor Lola viszonylag értelmes Énje erre mindig azt feleli, hogy – Meg te kis geci, nem félek!
Aztán L. megcsinálja a hülyeséget és fél. Sokszor már a megvalósítás pillanata előtt fél, de azért csinálja, és másnap reggel pláne kínzó rettegés gyötri, mikor eszébe jutnak a lehetséges, szörnyű következményeket. Például:
Éjszaka felmászni a pályaudvaron álló tehervagon tetejére, magasfeszültségtől zizegő vezetékek alá.
Előzmények nélkül, hirtelen bevallani a meghökkent Kertész Andrisnak, hogy szerelmes belé.
Bungee jumping-hoz emelkedni a daru kosarában.
Meztelen szelfit küldeni alig ismerős pasinak.
Házibuliban leülni férfiak közé, inni velük iszonyatos thai pálinkából, amiben foszladozva lebeg egy skorpió és egy mérgeskígyó hullája. Álpunkságból direkt fingani, rosszkor, rossz helyen.
Szertárban matató fizikatanárra rázárni az ajtót, a fél iskola szeme előtt. Beolvasó levelet írni főnöknek.
Híres írót megszólítani a Sparban, közölni vele, hogy csodás regényében mi volt az egy hiba.
Egy szál ruhában beülni Iveco rázós rakterébe, lemenni Siófokra egy hétre. Hetvenkét órán át percet sem aludni.
NAV irodában balhézni. Temetésre kurvás fekete ruhát felvenni. Kokain. Gruppenszex.
Orosz rulett két franciával meg két szerbbel Párizsban, 1996 nyarán.
Lejárt műszakival, ittasan vezetni autópályán. Utolsó húszezrest kivenni az automatából hidratálókrémre.
Hirtelen levelet írni olyan pasinak aki tetszik, akivel régebben alakult is valami, de aztán a pasi szó nélkül offolt. Állásinterjú után nem törölni politizáló Facebook posztokat.
Anyának váratlanul felróni az elmúlt negyven évet. Napfogyatkozásba nézni puszta szemmel.

Mind rossz, léha ötlet. Utána azt gondolja: nem csak hitványság de álbátorság is baszod amit csinálsz, hiszen már sokszor előre rettegsz a baromságod következményeitől. Hátralévő idődben egy árnyas kertben ülj csendben, és fejben játszd le a defektjeidet.
Ez lesz, ez lesz, csak még nincs meg a kert. Addig is megpróbál nem félni a saját hülyeségétől,  most mit tegyünk, ez is ő, nézegeti magát szeretettel. De hogy mindig a halogatás, addigisezés van, az már tényleg.

Merre jár, mikor nincs itthon két napig? Most hol van? Soha többé nem kerül elő, vagy mindjárt halkan nyávog az ablakban?

Lola Welbach akkor jött rá, hogy a macska is tanítás a jelenről, mikor sírva ült a 11-es út mellett a járdaszegélyen, elütött macskája teteme felett. (Szederke) Cirógatás, becézés, jó falat nem számít, vagy visszajön, vagy nem, szabad.
A macskaveszteség meglepően nagy gyász, ezért új kiscicánál rögtön azután, hogy az ember meg akarja zabálni édessége okán, jön a félelem. Éjszaka nem lehet kint, mert még parányi, bánthatják szörnymenyétek, vérsünök, kandúrok, inkább aludjon az előszobában, inkább az alomganajozás. De majd megnő, kijár, és ő is el fog tűnni, hiányozni fog, megint nagyon fog fájni valami, megint keresni kell majd az interneten, meg villanyoszlopra celluxozott, fényképes, lefóliázott, jutalmat ígérő hirdetéseken. Lehet megint róni az utcákat, ciccegve kiabálni a nevét, reménykedni, hátha mindjárt előüget kedves szaladásával, nyávogva, a kis kurva macska.
De az új cicánál (Harcos) L. már tudja Macskamester tanítását: amikor itt van, akkor kell legjobban szeretni, hagyjuk az elvárásokat. (Nem arrébb lökni, ha ráfekszik a klaviatúrára.) Most itt hever, bevacsorázott, álmosan figyel. L. nézi, megpróbál ő is a mostban lenni, nem pedig félni a jövő elképzelt veszteségeitől.