Merre jár, mikor nincs itthon két napig? Most hol van? Soha többé nem kerül elő, vagy mindjárt halkan nyávog az ablakban?

Lola Welbach akkor jött rá, hogy a macska is tanítás a jelenről, mikor sírva ült a 11-es út mellett a járdaszegélyen, elütött macskája teteme felett. (Szederke) Cirógatás, becézés, jó falat nem számít, vagy visszajön, vagy nem, szabad.
A macskaveszteség meglepően nagy gyász, ezért új kiscicánál rögtön azután, hogy az ember meg akarja zabálni édessége okán, jön a félelem. Éjszaka nem lehet kint, mert még parányi, bánthatják szörnymenyétek, vérsünök, kandúrok, inkább aludjon az előszobában, inkább az alomganajozás. De majd megnő, kijár, és ő is el fog tűnni, hiányozni fog, megint nagyon fog fájni valami, megint keresni kell majd az interneten, meg villanyoszlopra celluxozott, fényképes, lefóliázott, jutalmat ígérő hirdetéseken. Lehet megint róni az utcákat, ciccegve kiabálni a nevét, reménykedni, hátha mindjárt előüget kedves szaladásával, nyávogva, a kis kurva macska.
De az új cicánál (Harcos) L. már tudja Macskamester tanítását: amikor itt van, akkor kell legjobban szeretni, hagyjuk az elvárásokat. (Nem arrébb lökni, ha ráfekszik a klaviatúrára.) Most itt hever, bevacsorázott, álmosan figyel. L. nézi, megpróbál ő is a mostban lenni, nem pedig félni a jövő elképzelt veszteségeitől.