A nyár végtelen, rezzenéstelen heteiben az első, kedélyeskedő „Kezdődik a suli” reklám éles fájdalommal szúrt be Lola Welbach gyerekszívébe. Első figyelmeztetés, hogy az idő gleccsere már letarolta a nyarat.
Akkor is copfos kislányok mosolyogtak biztatóan az újságokból, tévéből, hogy hurrá, mindjárt becsengetnek, minden cuccod legyen meg szépen, rendben. Tanszervásárlási tortúra: füzetek, tolltartó, az új táska szaga. Az Úttörő Áruház labdázó gyerekes neonja, állványokon fehér blúz, sötétkék alj, ami érthetetlen módon a szoknyát jelentette. A nadrág meg miért pantalló?
Augusztustól minden vektor a rettegett napra mutatott. Amikor majd be kell menni az iskolába rideg tanárok és kíméletlen, menő osztálytársak közé. Nem tartozott csajklikkhez, kívülálló volt, megint el kell kezdeni egy rosszkedvű szeptembert. Kémia, meg bioszfélelem. Mindennap matek, még pénteken is, Penge Kinga nénivel. Megint az utolsó hely a tornasorban.

Felnőttnek lenni ebből a szempontból csodálatos. Már szeret iskolába járni, szereti a szeptembert, hűvös, fényes, friss, Kosztolányis. A hurrásulis plakátokat látva egy pillanatra megint beszúr a régi félelem, aztán eszébe jut, hogy olyan reklámot csinálna, amire az van írva: Idén még kell a muglitanszer, de majd átvesznek Roxfortba, nyugi!