Nem tudom, milyen ez a nyár – fogd már fel: ilyen – de mióta sűrűsödnek a dolgok (HajráMagyarok!), minden nap annyi szeretetet kapok, hogy alig bírom el.
Eddig is ennyit kaptam. Csak nem vettem észre.
De az is lehet, hogy túllőttem magam Eckhart Tolle-val és Feldmárral, és totál beezóztam. (nem) (de)
Blogot olvasó Babó barátnőm ma elvitt egy lakberendezési áruházba, azt mondta, tessék, válassz, ez az ajándékom az új életedhez. Bámulatosan unpraktikus cuccokkal pakoltam tele a kosarakat, hangulatlámpákkal, színes poharakkal, az új életem egy Alice Csodaországbanos eklektika lesz halványszürke háttérrel, hadartam boldogan, Babó bölcsen mosolygott.  Aztán kaptam nála fagyit, és még ajándékba dévaj nimfákkal telefestett porcelántálat, és beszélgetést is.
Aztán kaptam ölelést is.
Aztán lovecoaching-ot kaptam Helga barátnőmtől.
Aztán kertipartiztam a rokonaimmal, akiket egyre jobban szeretek. (ezo, bazmeg, ezo, miket írok detényleg) (és mint kiderült, olvassák a blogot, wáhhhh csúúúcs)

Korán reggel megyek át Szentendre belvárosán a HÉV-hez. Üres utcák, még nincsenek turisták, már nincs iskola, nincsenek gyerekek (swingerklubosmamiksehurrá).
Reggeli súrlófény, harangoznak. Macskák szaladnak frissen. Utcaseprők cigiznek.
Minden egyes (áldott)reggel eszembe jut, ki ilyen szerencsés még, hogy így sétálhat munkába. Amit szeret. Hogy a bánatba sodort ide az élet (Phelps)? Ilyen szép helyre?
Csak nézem, nem tudom megszokni.
Még mindig nincs szegénység tudatom, majd az új életben az első év, az kemény lesz (mondták). Ez gazdag hely, a cuki házaspároknak itt alap a két kocsi, két síelés, két nyaralás, az elugrottunkwellnessezniahosszúhétvégén, a kecskesajt, olívabogyó, Bock Rozé. (ittavégefusselvéle) A szegénység az Borsod, ahol éhezik a gyerek, nem pedig az, hogy középosztálybeli maca nyafog mert válik. Szentendre belvárosán átsétálva nyiszog kicsit, hogy elfogyott a Bock rozéja.

Életem első felében szégyelltem, hogy rosszmódban, elhanyagolva nőttem fel egy lerobbant, szomorú lakásban, életem második felében szégyelltem a pénztárcámban lapuló, Phelps-től kapott, aranyat tüsszentő bankkártyát – valamint életem első felét -,
most pedig, miután csodával határos módon túléltem az elmúlt évet
-ja, tavaly átkeltem a Sötétség Völgyén, skorpiók nyüzsögtek körülöttem, fémes hanggal súrlódtak hozzám s egymáshoz ezer kis páncéljukkal, az is felmerült, hogy a halál jobb lenne, mert nem tudom már tovább hallgatni ezt az éles, hideg hangot, de aztán, az történt, hogy -
most már nem szégyellek
semmit.
Jólétből lecsúszó macaságom sirámait sem.

Aztán a vidám, rokonos kertiparti végefelé, mikor már sötét volt a nyári éjszaka és  mécsesek világítottak az asztalon,
Kari unokatesóm, aki nagyon okos, és nagyon jól tud magyarázni, mesélt űrkutatásról és kvantumfizikáról, Higgs-bozonról,
és arról, hogy az a kérdés, hogy mi a tömeg, és egymást elnyelő ikercsillagokról, szájtátva hallgattuk, Maci fiam is beleszólt az éles kis eszével,
ott volt Phelps is persze, hiszen szereti a rokonaim,
és ők is szeretik Phelps-et,
és nyíltan beszéltünk a szétköltözésről, nem volt tabu, nem volt szégyellni való titok a tönkrement házasság,
és a nagynéném félrehívott, hogy mi van Katus, nagyon ragyogsz, és kiderült, hányadán állunk momentán az elemi részecskékkel, és hogy a vonzás törvénye berántja a Naprendszer közepe felé a cuccot onnan a széléről, és hogy a Plútó nem bolygó, csak egy nagyobb kődarab, mert valószínűleg ott a Nibiru van, egy rejtőzködő bolygó, amiről eddig nem tudott bizonyosat az emberiség. Csak sejtette, hogy ott van.

https://www.youtube.com/watch?v=EX1gM7bXfVU