A nézők nagy része babzsákokon fekszik a színpadon, néhányan ülnek csak a nézőtéren. Magyarország legnagyobb orgonája van itt, de lehet, hogy Közép Európa legnagyobbja, nincs erőm megnézni. Az orgonista fent, a harmadik emelet magasságában - Péter szerint, mint egy angyal, túlzás – egy fénylő négyszögben, a hatalmas hangszer közepébe kialakított kis barlangban játszik. A zenére fényfestés vetítenek a színpadi frontra, így hol színes csíkok, hol alulról felfelé szálló szivárványszín buborékok, hol freskók elmosódott képei borítják a babzsák népét, az orgonát, orgonistát.
Mire gondolsz közben? Eleinte semmire. A második óra után beállsz a folyamatos zengéstől, mindened zizeg. A harmadik órában az az érzésed van, hogy ez a fényes, színes előadás mindig itt volt mióta elkezdődött a világ, és mindig itt is lesz, soha nem fog véget érni, ez a valóság, és ez jó. Aztán, nem lehet megúszni, elkezdesz gondolkodni az életeden, hogy miért vagy itt, hogy voltaképpen hol vagy, a Müpa-ban koncerten, vagy időn és téren kívül az űrben, meg hogy kit szeretsz, meg árnyas ligetek, nyári patakpartok képe, valamint kisbabák és haldoklók arca jön eléd, ha láttál már ilyet.
Azt írja Fassang László a műsorfüzetben: „Belső zarándoklat. Minél beljebb kerülünk Bach zenei világába, annál tágasabbnak érezzük, s valami lényegeset tudunk meg önmagunkról és a világról.”
A hatodik órában arra jutottam, hogy ha el tudnám fogadni és jól tudnám szeretni magamat, akkor el tudnám fogadni és jól tudnám szeretni a többi embert is, de most visszamegyek még egy adag flessre, hátha kiderül valami a gondolat gyakorlati részéből is.