- Na, kérem szépen... - morogta dr. Fent Zoltán kiváló fül-orr-gégész, miközben a vékony csövet tekergette, aminek a végén apró minikamera, reflektor, operatőr, felvételvezető, csapó, egész parányi stáb volt  – Akarja nézni? Odafordítsam a monitort?
- Persze. Ki nem akarja? - kérdezte L.
- Nem mindenki. Sokan félnek attól, hogy megnézzék a testüket belülről.
- Én szeretném látni.
- Akkor most bevezetem.
- Rendben.

Egy hét alatt háromszor nézett magába Welbach Lola.  Kivizsgálások során átesett egy koponya CT-n, egy kamerás vastagbélvizsgálaton, és egy kamerás fül orr gégészeti szondázáson.

Belesni belülre annak a kettős érzésnek a megélése, hogy ez vagyok, nem ez vagyok. Nézni belülről a testünket - ami, miközben nézzük, fortyog, lüktet, zakatol, és nézzük, de nem értjük ezt a működést, miközben tudjuk, hogy mi vagyunk a gazda -, na, ez priceless.
Félelmetes és csodálatos, Karinthy odalenne érte.
Saját koponya CT-t nézni borzongató. Hiába keressük lényünket, önmagunkat benne, pontosan olyanok vagyunk, mint a halálszagú koponyák a katakombákból, sírokból. Csontok, rétegek, üregek, háromdében. Az agyvelő, mint egy dió. (Wáh, ez a fejem! Ebben vagyok! Ha meghalok, ezt fogják majd látni, akik kiásnak)

A bélvizsgálat (nem, nem ment át kakirétegen a szonda, kakilás után csinálják, nem, nem ott kakiltam, hanem itthon, igen, fürödtem utána, válaszolta gyerekeinek), és az orrüreg vizsgálat (nem, nem ment át fikarétegen a szonda, ott már nincs fika, válaszolta gyerekeinek) egészen másfajta képet mutatott Lola belsejéről.
Rózsaszín járatokat látni, amik puhák, mint egy angyal, vagy mint egy túrófánk.
A bélvizsgálatnál oldalvást, felhúzott lábbal kell feküdni, miközben a proktológus bevezeti a szondát a fenékbe, és tolja tovább, és tovább. A páciens előtt ott a monitor, ha akarja nézheti. Élő adás a seggből Tillával és Liptai Claudiával. Csúcs. Kanyargó utak, de hova vezetnek?
Az orrszondázásnál is ilyen puha járatokon halad át a fül-orr-gégész által bedugott kamera, de ez szerencsére stresszmentes, mert nem hülye pózban kell vergődni félmeztelenül, csak ülni egy széken, felöltözve. Ugyanolyan lágy, sima utakat látni ott is, mint alul.
Mindenütt rejtélyes járatok, amik továbbtekeregnek a sötétbe.
Az utolsó kontrollvizsgálaton Lola megkérte dr. Fent Zoltánt, hogy vezesse az orrüregen túl a szondát, még mélyebbre. Az orvos - miután Lola aláírt egy nyilatkozatot, hogy minden felelősséget vállal az esetleges komplikációkért  - finoman továbbtolta a cuccot.
A már ismerős barlangocskák, járatok után vékony hártyákon hatolt át a szonda – apró lukakat vágott rajtuk lézerrel, kellemetlen volt, de nem fájt -, míg nem megérkezett egy üregbe, amiben egy kis, ezüstös golyó lüktetett.
- Ez mi Doktor Úr?
- A mag.
- A szívem?
- Nem, nem a szíve. Maga is látja, hogy nem úgy néz ki. Ez a magja.
- És a hártyák, amiken átment a szonda?
- Ja, azok csak a félelmek, vágyak, modorok, szerepek, hazugságok, satöbbi.
Hallgattak, nézték az opálosan fénylő gömböt a monitoron.
- Ez vagyok én?
- Ez.