Jósorsom Firenze mellé vetett néhány napra, jóbarátokkal! Most érkeztünk, még nem is tudok mit írni, három éve nem utaztam - pedig az a legeslegjobb, nem, van még, ami ehhez mérhető, de kevés -, és eljőve az otthoni fagyhalálos hírek, a stressz, meg elcseszett ügyeim dermedék januárjából, most egy kisváros mediterrán főterére néző ablakánál ülök, lábam meleg radiátoron, mert itt is kurva hideg van, de ez enyhébb, meg egyébként is, ez középkoris, cinquecento tél  – ötszáz éves házban lakunk, fagerenda, terakotta padló, wifi,  Toscana -, és csak nézem az éjszakai főteret, olaszok még persze most is vigadnak, kávéházi asztalok kipakolva, mi itt fent Calvadost iszunk, Galamb és Bori zene nélkül táncolnak polárban, és megyünk majd az Uffizibe, és az egész szuperszenzációs. Asszem még írok innen a héten, mert rá vagyok izgulva az ügyre, imádom Olaszországot, itt mindig azt érzem, hogy igen, én innen is vagyok, és még nem voltam Firenzében, de most, most majd megyek, odavagyok, hogy sorsom kegyes. Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak. Ott fagynak meg, cinquecento nélkül.