L. tavaly az Ördögkatlan fesztiválon, a Vylyan teraszos program után látott egy feliratot, miszerint az erdőn át lehet sétálni Palkonyára, ajánlják a fesztiválvendégeknek, mert szép.
Eldöntötte, hogy nem megy hosszan körbe a műúton, nem vár buszra, nem stoppol, átvág toronyiránt, így odaér a következő koncertre. Nyári kora este, irány az erdő, biztos mennek arra néhányan. Elhagyta az épületeket, parkolót, sehol senki.
Nahát, azt hitte itt mások is lesznek, de már nem fordul vissza.
A kék jelzés valahogy elmaradt. Összeborultak a fák, mély csend, agyagos sáron korcsolyázott, elvágódott, felállt, megint térdre esett, nem fájt. Ment, félt, volt ideje számba venni a nap további, valószínűsíthető történéseit:
a falu bolondja megöli – nagy, tohonya srácnak képzelte, aki naphosszat a szőlődombokon kóborol, bámulja, kínozza a lepkéket, meg is eszi őket, tavaly egy kutyát élve eltemetett, néha kiássa, megnézi a tetem bomlását, ez a fiú lesi most a fák közül, apró péniszét rángatva maszturbál, utána lecsap, hogy őt is
élve földelje el
vagy
átrohan előtte egy vadmalac, mindjárt jön az anyja. Felmászhat egy fára, de lesz-e rá ideje? Nem lesz, csúszik a sár, a koca gyors, hatalmas
vagy
azért hall távolról kutyaugatást, mert egy rottweilert itt hagyott a gazdája, hogy ne lopják a gyümölcsöt. A kutya láncon volt, de elszakította. A palkonyai út elmegy a kutya territóriuma mellett. Rohan felé vicsorogva, L. fut, ordít, elesik, fogak, hörgés
vagy
eltéved, rásötétedik. Nincs térerő, de úgyis lemerült a telefon, egy éjszakát ki kell bírnia itt. És egyszerre jön majd az
aprópöcsű, a malac meg a kutya, és együtt pusztítják el őt.

Selymes nyári este volt, senki nem akart tőle semmit, brother Sun and sister Moon. Sok idő után meghallotta a palkonyai koncertet, meglátta a rózsaszín templomot, kiszaladt az erdőből. Aztán sárosan ült a Hárságyi pince előtt, finom cabernet ivott, nevetett a Szilviékkel, meg Évával, Petivel.