Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

meguntam félni

Gyere baby, gyere

2017. június 02. - Lola Welbach

nok7.jpg

Meguntam, hogy egyedül írok, egyedül nem félek. Kissé egysíkú. Ezért Átlag Edit barátnőmmel csináltunk egy új blogot. Ahol a félelmek továbbra is helyet kapnak - követelnek - maguknak. De lesz más is! Szókimondó, néha nyers, életteli bejegyzések, videók, bármi. Olvasók is írhatnak bele posztot. A régi innen eltett írások, amit itt keresel, ott meg fog jelenni. Gyere!

http://lassabbanbaby.blog.hu/

Készen állsz, Paterson? – a gonosz buszsofőr

 

alomaz_utcan.jpg

Egy esélyed van: ha túllépsz az attakon. Budapest nem enged ellustulni, mindennap megkapod a tanítást. De ne félj tőlük, ne hagyd, hogy elbasszák a napod. Éberség, jelenlét, ohm mani padme hum.

59-es villamos

Beér az 59-es villamos a Királyhágó térre. Lekászálódás, felszállás. Piros lámpát kapott, nyitott ajtókkal vár. Az első kocsi utasaival együtt látom az idős asszony küzdelmét, igyekszik a már zöldben villogó másik zebrán, hogy elérje a járművet. Nézzük ahogy, nem működik izma, lába nem szalad, corpusa nem engedelmeskedik. (veled is ez lesz, nem, velem nem) Az akarat, a lélekszakadás megvan. Már éppen eléri. Olyan, mint egy olimpiai közvetítés. Visszafojtod lélegzeted, hajrá magyarok. A járműveknek zöldre vált a lámpa. A vezető becsukja az ajtót, egyetlen másodperccel az idős nő célba érése előtt.  Aki, nagy futásától majdnem ráesik a villamosra.

6-os villamos

2016 november 24, 16:25, 2032-es számú 6-os villamos, Széll Kálmán tér. (felírtam a "blogba megírni" noteszembe) Csukott ajtókkal áll a megállóban. Hárman szaladnak oda, nyomják az ajtónyitót, ki is nyílik, mindhárom beszáll. Bezárulnak az ajtók. A villamos vezetője belerecseg a hangosbemondóba:
-
Miért kellett felszállnotok, idióták?
A
három ember lefagy, a többi utas rezzenéstelen. De a haragvó istennek ez sem elég:
-
Gratulálok, most két percet kell állnunk a megállóban három vadbarom miatt.
Előresétálok a Combinoban, most már érdekel a csávó. Nem látok be a vezetőfülkébe, sötétített üveg mögül aláz a szegény pára. Hát persze. Nem lehet látni az arcát, nem kell vállalnia magát, csak a hangja van, ami egy perc alatt ÁVÓ-sá tette őt, mindenki mást áldozattá. Leszállok, a villamos elejéhez kerülök, megnézem. Ötven és hatvan közötti férfi, gyűlölködve nézi Budapestet, a sok kurva utast, aki igyekszik ide-oda.

Szentendrei HÉV

HÉV, Budakalász. Apa, anya, babakocsi szalad a jármű után. Anya fel, apa adja fel a babakocsit, a vezető visítatja a zárást jelzőt, babakocsi éppen még felkerül, a férfi előtt bezáródik az ajtó, de rá is csattan kicsit még a babakocsira is. Férfi ököllel veri az ajtót. Kinyílik, felszáll. Kiabál, káromkodva kérdi miért kellett becsukni előtte. (Cigányok, és olyan, mintha az egész direkt kicseszés lenne ellenük, csak mert cigányok. Ez nem biztos, hogy így van, meglehet, ez csak a basic utasgyűlölet, de a férfi arcán látom, hogy ez szokott vele történni, ez a kibaszott kis napi alázás. Meglehet, a HÉV vezetője nem azonosította a származást, de ez már mindegy is, megtaposás mára megvolt mindkettőnek, következő megálló Budakalász Lenfonó.)

ExTirex a 22-es buszon

Decemberi koraeste, megyek Valikámhoz a Korányiba a 22-es busszal. Csurig tömve, talpalatnyi hely nincs. Kisgyerekek hatalmas hátizsákokkal, fáradt felnőttek, szatyrok, nagykabátok. Lódulunk ide-oda, egykéznyi kapaszkodó sem jut minden utasnak. A Budagyöngye után fékez az egyik megállóba, nyílik a középső ajtót, de senki nem száll le. Sofőr belehörög a hangosbeszélőbe:
-
Mi a szarért kell megnyomni, ha nem szállsz le?
Busznyi megalázott ember kussol. Na, a következő a Korányi, nyomom a jelzőt, csak én akarok ott leszállni. Nem áll meg, továbbszáguld. Nézem ahogy  eltűnik a megálló, előretörekszem a sofőrfülke felé.
(Szerencse, hogy már felébredtem, már zen buddhista vagyok, ha régi életemben akadunk össze, tirexként harapom ki szíve közepit. Szerencse, hogy részt vettem munkahelyem asszertív kommunikációs tréningjén – a legjobb tréningcégénél dolgozom, főnököm Mr. T, nem olvassa blogom, nyugodtan leírhatom –, és már vannak eszközeim. Az olyan helyzetekre is, mikor a nyúltagy utasítása szerint a mészárlás az adekvát megoldás.)
-
Miért nem állt meg a Korányinál? Le akartam szállni – kérdem Gandhi konok nyugalmával.
-
Azt hittem, megint szórakozik valaki - vakkantja.
-
Lehet, hogy véletlenül nyomták meg a jelzőt, mert konkrétan ráestek? És azon kívül, hogy jelzek, mit tehettem volna én, aki tényleg le akartam szállni?
Nem válaszol, látom, hogy zavarban van, de parányi gesztusa sincs felém, beérünk a következő megállóba. Leugrom, gyalogolok vissza havasesőbe az út szélén, nincs járda, csak autófolyam szembe. (fent a kórházban haldoklók készülnek az átlépésre, nem törődve bosszúszomjas sofőrökkel. sem)

Létminimum

Vannak ellenpéldák is. Amely csupán azt jelenti, hogy némely kivételes pillanatban nem féregként, hanem emberként bánik velem a BKK. (valami dacosan jókedvű, emberbarát, vidám fickó vagy csaj, egy- egy járaton) S ekkor úgy érzem: ó igen, ma kinyílt az ég. A BKK-sok rendkívül keveset keresnek, viszont nagyon túlterheltek, s ettől érthetően rendkívül feszültek. (létminimum) Egy terepük van frusztrációjuk levezetésére: az utasok.
És igen, hajmeresztő, amit némely utas művel. De ha egy buszsofőr gyűlöli az embereket, akkor miért ez a foglalkozása? Miért bünteti a világot?
Én csak egy dolgot tehetek, ha ilyen szenvedő emberrel hozott össze a sors: nem viszem tovább a fájdalmát. (valamint panasz a BKK ügyfélszolgálaton)

Jim Jarmush új, Paterson című filmje, ami egy angyali költő- buszsofőrről szól, mindenkinek ajánlott. Helyükre kerülnek tőle a dolgok. (Nem csak buszsofőrökben, írókban és költőkben. Mindenkiben.) Patersontól, minden reggel, mielőtt kigördül a busszal a garázsból, megkérdi egy kollégája: készen állsz, Paterson? (mármint a kezdésre, a napra, a munkára)
És Paterson, aki láthatóan nem habonyi életszínvonalon él, azt válaszolja komolyan és derűsen: igen.

Hazánk

Rettenetes állapotban vagyunk. A magyarok egyik fele gyűlöli a másik felét, és viszont, kivétel a tavalyi foci EB áldott két hete. Akkor olyanok voltunk, mint egy sima nemzet. Lófaszt sem ért a rovásírás, turul, satöbbi, egyszerűen csak örültünk, hogy magyarok vagyunk, emberek egy nyelven, egy helyen, egy helyről. Van egy kőbe vésett felirat a kőhegyi menedékház előtt:
Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.

haza.jpg

 

Felhajt, besorol, lehajt – Ezen mit parázol?

kocsimarylin.jpg

Ezt a félelmet eddig csak nők értették. Ha férfinak mondtam furcsán nézett rám, mint egy gyengeelméjűre, ha nőnek, akkor igen, igen, tudom miről beszélsz, volt a válasz. A félelemblog ősanyja, az autópályafélelem következik.

Valamely mértékig tudok többfelé figyelni, de még mindig elfog a szorongás, ha nekem kell vezetni autópályán. Kerülöm is a dolgot, amíg lehet. Ott nincs kec-mec, az a férfiak terepe: gyorsan, erőből, hirtelen megoldani a haladást – én itt bizonytalan vagyok. Már jó előre nézegetem a Google Maps-en, hogy is kell az M0-ról felhajtani a M6-ra - vagy a szuperpara, a M3 kivezetőről fel az M0-ra -, nézegetem a tekergőző autópályaíveket, fogódzót, tereptárgyat keresek – áhh, a második híd után kell jobbra sorolni, de nem az első kanyarodónál - pedig régóta van jogosítványom, kárt soha nem okoztam, de az autópályáktól félek, félek. Aztán mint Malacka, összeszedem a bátorságom, indulok, ott már nincs kec-mec, belevetem magam, és nem csodálkozom, ha elcseszem. És még fejfájásra sem hivatkozhatok.

A felhajtási sávokat túl rövidre csinálták, és ha belevesszük, hogy szembefújós-havasesős, szürkületi koraeste van, mikor öt métered van besorolni a száguldó kamionok, Audik és Merdzsók közé a csotrogány autóddal, akkor könnyen kijöhet, hogy lassan, de biztosan elindul a hideg izzadságcsepp a nyakadtól a hátad felé a rettegéstől. Már előre, mikor csak rágondolsz. Aztán eljön a pillanat, mikor be kell sorolni.

Menni, mendegélni, haladgatni már oké, de addig el kell jutni. Belső sávba ne merészkedj, mert a villogós dzsipek rádtapadnak. Aztán a lehajtás: figyelj, ne vétsd el, de úgyis ez lesz, akkor viszont ne bazmegozz, hogy áááá, itt kellett volna lemenni. Fogadd el, hogy lehet, hogy Miskolcig kell menned, habár Gödöllőre indultál. Menj le a következő lehajtón – bármelyiken, a következőn! -, úttalan utakon állj félre, kotord ki a táskádból az olvasószemüveged, telefonon basztasd a úttervezőt, hívj fel valami férfit, hogy mi a bánatot csinálj, és ne, ne foglalkozz azzal, hogy a benzinjelző már aggasztóan régóta pirosban villog, lesz még benne kraft a következő kútig. (mérnemtankoltáleddigmérnem?) Azzal se most törődj, hogy a gyerekeid hátul siválkolnak, nincs bajuk, ilyenek a gyerekek. Felhívott Férfi nem érti a problémád, de ez se vegye el az életkedved:
- Jó, de hol vagy? – kérdezi kissé ingerülten.
- Nem tudom, elcsesztem a lehajtást, a következő úton jöttem le, de elfelejtettem a nevét. És szembezuhog a havas eső – mondod félig sírva.
- Nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy hol vagy?
- Nem tudom.
- Hol mentél le az autópályáról?
- Nem tudom.
- Mit látsz?
- Semmit.

Felhajtás megint horror lesz, efelől ne legyenek kétségeid. Visszakavarodsz. Mintegy másfél óra alatt tetted meg a negyvenperces utat. De győztél.
(Azért ez a Félelmek Ősanyja, mert három éve próbált oktatni egy Ádám nevű hozzáértő az online dolgokra, mondta, hogy akkor első házi feladatként csináljak blogot, de miről csináljak, kérdeztem, én semmiről nem tudok írni mondtam, mindegy miről, egy kamublogot, mondta kissé ingerülten, csak hogy megtanuld, aztán hazamentem, és aznap még el kellett mennem a Mártihoz, és ültem a Google Maps előtt, hogy hogy is kell oda menni, terveztem az utat, rettegtem az autópálya fel és lehajtástól, és akkor minden megállt, megvilágosodtam, hogy erről kell írni, a félelmekről, ehhez értek a legjobban, ez az én zöld mezőm, ezzel töltöttem eddig életem legnagyobb részét, és azon a délutánon kapásból összeírtam nyolcvan rettegést, ami azóta csak bővül, bővül, de egyben azóta csökken is, habár ez lényegtelen. Ha nem is teljesen.)

A szőkenőstörténetek csúcsaként idekívánkozik, hogy a héten mentem Bori barátnőmmel az Outletbe melltartót venni – 75F -, kérdezte a blogot, mondtam, az autópálya para lesz a következő téma, közben haladtunk, és hogy hogy nem, elvétettük a lehajtást, aztán lementünk, ahol lehetett, vissza, megint elvétettük, valami építkezésre kavarodtunk, forgolódtunk, össze-vissza tolattunk, közben elmesélte egy siralmas másfél órás keringését az M1-esen, vihorásztunk hogy milyen vicces, hogy pont most. Háromszor csesztük el. Aztán csak odakavarodtunk. Végülis ez a lényeg, mindig ez.

Fönt meg a felhők szállnak az égen, bodzafehéren, bodzafehéren

 noajtoval.jpg

Jövő héten Nagypéntek. Na, reggel átmentem a boltba. A fák finom kis levelei közül fény ragyogott, pöttyözte a járdát. Nagy metszőollóval a szomszéd nyírta a bukszust. Beértem a sövény zöld illatába, fejem az út túloldala felé kaptam. Anyu áll ott padlizsánszín ballonkabátjában, szorítja táskáját. Mellette Apu, mákos haja világít, integet. 
- Ne feledd Picikém! – kiálltja át nekem.
Nem feledem. Tízéves vagyok, megyek haza az énekkarról. A társasházi kerítés sövényét nyírja a szomszéd, zöld illat, ragyogó péntek délután.
- Csókolom Ica néni.
- Szia Lolikám.
Mindketten halljuk az üvöltést a házból, de úgy teszünk, mintha nem hallanánk. A lakásban Anyu a nappaliban áll sokszáz ledobált könyv közt és csak söpri, söpri tovább a könyveket a polcról, ordít.
- Hol van te rohadék, hova dugtad?!
Anyu borderline szindrómás. (Tudom majd meg, mikor felnövök.) Apu már részeg, véres az arca, az üvegajtó alsó része kitört, ropognak a szilánkok. Apu alkoholista. (Ezt gyerekként is tudom.) Bemegyek a szobámba. Nem sírok, á, ezen nem szoktam sírni. Olvasom tovább az új pöttyös könyvem, a Katrin professzort. Csak ne találkozzak pár napig Ica nénivel, nem akarom látni, hogy sajnál.
Később persze sokat sírtam ezen is.
Ilyenkor, Nagypéntek körül mindig eljönnek, hogy ne feledjem: adtak, amennyit tudtak.  Szenvedő emberek voltak, Krisztus akkor is, most is szereti őket. A halálos ágyukon felfénylett minden, láttam.
Pár éve már vissza is tudok inteni. Sőt, átszólok:
- Igen, ti vagytok az én szüleim. Szeretlek titeket! Rock and roll!

A boltban friss sóska van, imádom, hurrá! Holnap kirándulás, színház, imádom, hurrá! Fák, virágok, fény! (i. h.)

https://www.youtube.com/watch?v=6td7ecacZic

cím: Nemes Nagy Ágnes
artwork by Katherine Stone

Kevin nem érti

Férfiválasz a "mit tegyen a 40+-os elvált/szingli nő?" posztra. Egy pasi visszanyalt, mire három csaj ugrott rá. Még bébi, még.

ferfiesno3.jpg

art by Eric Petersen

A fagyi visszanyalt: egy barátom elolvasta az előző, 40+ csajos posztot, na, írt is rá egy válaszposztot. Kevin Spacey – nevezzük így,  hasonlít rá, ugyanaz a mély, szexi, kicsit mindig gunyoros tekintet – nem bánt velem kesztyűs kézzel. Felcseszte az agyam (nem), ezért megkértem két barátnőmet, hogy kommenteljük a dolgozatot. Egymástól függetlenül szóltunk hozzá. Először Kevin szövege, majd rögtön alatta a 3 nő kommentjeivel bruttósított írás látható. (Kevin engedélyével.)
Szétkaptuk a csávót, mint Floki a lábtörlőt.
De ugye no para? Tudod, hogy imádlak.

 Kevin nem érti I.

Kétszer kellett elolvasnom Lola írását, mert elsőre nem hittem a szememnek! Mi van? Hol él ez a nő? Miért mindig a férfi a hibás? Miért nem nő be a feje lágy egy negyven feletti nőnek?
Nézzünk egy alaphelyzetet. Van egy ilyen-olyan házasságban élő férfi, aki összejön egy 40 feletti nővel.
A nő szeretné, ha ez a viszony hivatalossá válna, értsd ezalatt az összeköltözést a közös nyaralást itakdalse. Ugyan hiányoznak a mindennapi kis „csakúgy” ajándékok, de a nő megnyugtatja magát, hogy spúr a pasi. Dehogy spúr, csak nem akart ő olyan mélyen elmerülni ebben a szerelemben. Egyáltalán szerelem ez?
Lehet, hogy csak vágy! Az otthoni szex már rutinná silányult, kellett bele valami színt vinni. Focinyelven mondva: idegen pályán edzeni. Azt mondja Lola, hogy a nő arra vár, hogy bízzon benne a férfi.

Egy házasságban élő férfi soha nem fog bízni a partnerében sőt, rosszabb álmaiban előjön az a kép, mikor a szeretője felhívja a feleséget azért, hogy megbeszéljék a dolgok további menetét. Minél szorosabbra fonja a szerető az ölelését, annál gyakrabban álmodik ilyet a pasi. Ezért kompenzál. Mégpedig úgy, hogy távolságot tart. Elfoglaltságra hivatkozva igyekszik ritkítani a találkozásokat, inkább üzen viberen. Megbeszélnek közös hosszú hétvégi programot, de az utolsó pillanatban a pasi lemondja, mert a dédapja megbetegedett és neki kell ápolnia. Ezer és ezer praktika van, amit alkalmaz. A gáz az, hogy ezt nem is feltétlenül előre megfontolt szándékkal teszi, hanem valahonnan legbelülről jön. Olyan ez, mint az önvédelmi reflex. Ezért lelkiismeret-furdalás sem alakul ki a férfiben, hiszen ő nem hazudott, csak így alakult. A nő pedig készségesen elhiszi, mert el akarja hinni. Kell, hogy felmutasson valakit, akire rámutatva azt tudja mondani: Íme a pasim!

Nézzük a másik alaphelyzetet az egyedülálló férfi helyzetét. Amennyiben a szingli férfi összejön a 40 feletti nővel a harmadik randi az a pont, amikor megváltozik a helyzet. Az első kettőn volt egy kedves, szexi, érdeklődő csaj, aki a harmadikon már elkezdi építeni a kapcsolatot. Addigra a férfi összes fellelhető képét megnézte a fészbúkon. Ha beszéltek valamiről, akkor azt már összevetette a neten található adatokkal és rá is kérdezz: Hogy is volt ez? Kivel voltál? Mit csináltál? És ekkor még nem volt semmi szex! Mi a fene jogosítja fel a nőt arra, hogy ilyeneket kérdezzen. És megy tovább az építkezés. A nő ekkor már fejben felépítette a közös életüket. Kiszámolta azt, ha összeadják a fizetésüket, akkor már elcserélhetik a két kislakást egy nagyobbra úgy, hogy ki tudják köhögni a bankhitelt és még jut pénz egy nyaralásra a horvát tengerparton.

Mi van??? De komolyan, kell ez nekem? Ilyenkor a pasi úgy érzi magát, mint a pók hálójában vergődő légy. Ha marad és elmondja, hogy édesem, ez ezért és ezért nem jó nekem, akkor egyre inkább belegabalyodik a fonálba. A nőci ilyenkor átmegy anyuciba! Én majd tudom azt, hogy mi kell neked! Majd én megoldom helyetted az életedet. Ugyan mi mást tehet ilyenkor egy pasi, mint azt, hogy felhúzza a nyúlcipőt. Persze van tanácsom is. Akár több is. Az első a coelhosan prananadis: - Ha igazán szereted, engedd el, ha visszajön, a tiéd, ha nem, akkor sohasem volt az. Na ebben én sem nagyon hiszek, de jól hangzott! A második a látogató partnerkapcsolat vagy LAT kapcsolat. A Living Apart Together, rövidítve (LAT) olyan intim kapcsolatra vonatkozik, ahol az összetartozó felek külön háztartásban élnek (állandó partnere van, de nem él vele együtt). Nálunk alig néhányan élnek még így. Az egyetemista korúaknál a leggyakoribb, melynek hátterében gyakran olyan átmeneti élethelyzetek állnak, hogy mondjuk nincs lakás. De a gyereküket egyedül nevelő szülőknél is előfordul, azért, mert meg akarják óvni az új partner odaköltözésétől a gyerek(ek)et. De gazdagéknál sem ritka, mert meg kívánják őrizni viszonylagos önállóságukat (és vagyonukat).

A világ boldogabbik felén jóval nagyobb számban működik a LAT. Nagy-Britanniában élő felnőttek mintegy 10%-a él LAT kapcsolatban, ami a házasságban vagy anélkül együtt élőkön kívüli felnőtt lakosság több mint negyedét adja.  De működik ez máshol is! Például Ázsián belül Pekingben az ‘átsétálós házasságok’ (‘walking marriages’) egyre gyakoribbak. Az ‘átsétálós házasság’ kifejezés a Kínában élő mosuo (na) nép életmódjára utal, ahol az átmeneti férfipartnerek máshol élnek, és csak éjszakai látogatásokat tesznek az asszonyoknál. Érdekes megoldás a Szaúd-arábiai gyakorlat a Nikah Misyar, melyben férj és feleség külön élnek, de rendszeresen találkoznak.

Tudom, hogy most ezzel kivertem a biztosítékot, mert aláásom a család szentségéről kialakult, vagy a politika és ez egyház által sugallni kívánt képet, de az élet már csak ilyen. A szerelem magasról szarik a politikára, meg az egyházra is. :)

Kevin Spacey

 

Kevin nem érti II.

Kétszer kellett elolvasnom Lola írását, mert elsőre nem hittem a szememnek! Mi van? Hol él ez a nő? Miért mindig a férfi a hibás? Miért nem nő be a feje lágy egy negyven feletti nőnek?
Sophia: Benőtt. Épp ezért nem hibáztat, hanem azt állítja, hogy a kapcsolatok alapja a kölcsönösség. Edit: Fasza, ha ennyit értett meg az egészből. Már öt mondat után mérges vagyok. Igen, tudom megértőnek kell/ene lennem, meghallgatnom más véleményét, és ha nem is értek vele egyet, akkor sem megoldás az explicit indulat. Tehát higgadok és olvasok tovább. Nézzünk egy alaphelyzetet. Van egy ilyen-olyan házasságban élő férfi, aki összejön egy 40 feletti nővel. Lola: Ilyen-olyan házasság… Azzal meg minek tölteni ezt az egy életet? Ja, tudom: a legnagyobb úr, a megszokás. A nő szeretné, ha ez a viszony hivatalossá válna, értsd ezalatt az összeköltözést a közös nyaralást itakdalse. Edit: Nem, nem kell a viszonyt hivatalossá tenni. De hazudni sem kell: otthon már rég nem történik semmi, válófélben vagyok, csak a gyerekek/ közös vagyon/ színházbérlet miatt vagyunk még együtt. De ez már inkább csak közös lakcím, mint közös élet. És sajnos van benne valami. Mármint abban, hogy egy nő biztos akar lenni a kapcsolatban, vagy a férfiban. Ennek is az elvárások az okai. Hogy kell egy férfi, meg hogy nem szexelünk csak úgy, mert az olyan nem méltó, meg ha egyedül vagy és nő vagy, az azt jelenti hogy nem kellesz senkinek- legjobb mondat ever, by volt férj. Ugyan hiányoznak a mindennapi kis „csakúgy” ajándékok, de a nő megnyugtatja magát, hogy spúr a pasi. Dehogy spúr, csak nem akart ő olyan mélyen elmerülni ebben a szerelemben. Egyáltalán szerelem ez? Lehet, hogy csak vágy! Lola: Lehet. De most húzzunk lapot a 21-re, és tegyük fel, hogy szerelem. Az otthoni szex már rutinná silányult, kellett bele valami színt vinni. Focinyelven mondva: idegen pályán edzeni. Azt mondja Lola, hogy a nő arra vár, hogy bízzon benne a férfi. Egy házasságban élő férfi soha nem fog bízni a partnerében sőt, rosszabb álmaiban előjön az a kép, mikor a szeretője felhívja a feleséget azért, hogy megbeszéljék a dolgok további menetét. Sophia: Kemény, hogy ilyen paráid vannak! Nem bízol a szeretődben? És a feleségedben se?  Minél szorosabbra fonja a szerető az ölelését, annál gyakrabban álmodik ilyet a pasi. Ezért kompenzál. Mégpedig úgy, hogy távolságot tart. Elfoglaltságra hivatkozva igyekszik ritkítani a találkozásokat, inkább üzen viberen. Megbeszélnek közös hosszú hétvégi programot, de az utolsó pillanatban a pasi lemondja, mert a dédapja megbetegedett és neki kell ápolnia. Ezer és ezer praktika van, amit alkalmaz. A gáz az, hogy ezt nem is feltétlenül előre megfontolt szándékkal teszi, hanem valahonnan legbelülről jön. Olyan ez, mint az önvédelmi reflex. Ezért lelkiismeret-furdalás sem alakul ki a férfiben, hiszen ő nem hazudott, csak így alakult. Edit: Nem ekkor hazudott, hanem akkor, amikor az egészbe belekezdett az egy kis izgalomért, de ezt a partnernek őszintén nem mondta meg. Sophia: Ez nem reflex, hanem reflux. Jön legbelülről. Esetleg egy gyomor lelkiismeret tükrözés? A nő pedig készségesen elhiszi, mert el akarja hinni. Kell, hogy felmutasson valakit, akire azt tudja mondani: Íme a pasim! Sophia: Nem felmutatni akarja. Mert nem státuszszimbólumnak tekinti, hanem osztozni vele. Élményeken, falatokon, hangulaton. Edit: Ja, ja, mert ha nincs, az gáz. Először ezt hiszed, aztán rájössz, hogy ez nem így van, ha szerencséd van leesik, hogy ez csak egy hülye elvárás. Lola: A szabad nő adni akar a férfinak, és tudja, hogy a másik nem tulajdona, nem birtoka. Mint ahogy ő sem tulajdona senkinek. Javaslom, vedd át még egyszer ezt.

Nézzük a másik alaphelyzetet az egyedülálló férfi helyzetét. Amennyiben a szingli férfi összejön a 40 feletti nővel a harmadik randi az a pont, amikor megváltozik a helyzet. Az első kettőn volt egy kedves, szexi, érdeklődő csaj, aki a harmadikon már elkezdi építeni a kapcsolatot. Addigra a férfi összes fellelhető képét megnézte a fészbúkon. Ha beszéltek valamiről, akkor azt már összevetette a neten található adatokkal és rá is kérdezz: Hogy is volt ez? Kivel voltál? Mit csináltál? Lola: Igen, igazad van, ez egy nagyon jellemző női üzemmód. A szimatolás, nyomozás, a finom kis manipuláció. „Te mennyit lájkolod már ezt a Lolát… Ja, nem gond, csak feltűnt. Tetszik?” Innentől aztán a pasi sunyít mert anyu rászólt, ekkortól nem lájkol, csak nézeget. Ezeket a játszmákat hagyjuk meg az un. ilyen-olyan házasságoknak. Tegyük fel, hogy az adott egyén mentes ezektől a kisstílű basztatásoktól. Jaaa, hogy te még nem találkoztál ilyen nővel. Bocs, nem tudtam. És ekkor még nem volt semmi szex! Mi a fene jogosítja fel a nőt arra, hogy ilyeneket kérdezzen. Edit: Szerintem dugás után sem kell ilyeneket kérdezni. Amúgy ez nem független. Innen azonnal menekülni kell! És megy tovább az építkezés. A nő ekkor már fejben felépítette a közös életüket. Kiszámolta azt, ha összeadják a fizetésüket, akkor már elcserélhetik a két kislakást egy nagyobbra úgy, hogy ki tudják köhögni a bankhitelt és még jut pénz egy nyaralásra a horvát tengerparton. Mi van??? De komolyan, kell ez nekem? Ilyenkor a pasi úgy érzi magát, mint a pók hálójában vergődő légy. Ha marad és elmondja, hogy édesem, ez ezért és ezért nem jó nekem, akkor egyre inkább belegabalyodik a fonálba. Lola: Na, babám, magas labdát adtál. Az a poszt arról – is – szól, hogy miért intézi ilyen hitványul a pasi az ügyet, miért nem mondja, hogy „édesem, én ennyit tudok adni, nem többet”. Jaaa, mert fél. Mitől is? Felvállalni magát? Welcome to félelemblog. A nőci ilyenkor átmegy anyuciba! Én majd tudom azt, hogy mi kell neked! Majd én megoldom helyetted az életedet. Ugyan mi mást tehet ilyenkor egy pasi, mint azt, hogy felhúzza a nyúlcipőt. Sophia: Neked tényleg nagyon rossz tapasztalataid lehetnek. Minden nőből ezt váltod ki? Edit: Mint a legtöbb dolognak, ennek is társadalmi oka -is- van. A nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak, a karrierlehetőségeik is nehezebbek. Hát nem egyszerűbb azonnal egy párt keresni, akivel egyszerűbb, olcsóbb, kiszámíthatóbb az élet? Sajnos ez is egy túlélési recept.

Persze van tanácsom is. Akár több is. Az első a coelhosan prananadis: - Ha igazán szereted, engedd el, ha visszajön, a tiéd, ha nem, akkor sohasem volt az. Na ebben én sem nagyon hiszek, de jól hangzott! Lola: Oké, és miben hiszel? Hogy szarazélet? Vagy miben? Edit: Én meg anyukád egészségére gondoltam eközben.

A második a látogató partnerkapcsolat vagy LAT kapcsolat. A Living Apart Together, rövidítve (LAT) olyan intim kapcsolatra vonatkozik, ahol az összetartozó felek külön háztartásban élnek (állandó partnere van, de nem él vele együtt). Nálunk alig néhányan élnek még így. Az egyetemista korúaknál a leggyakoribb, melynek hátterében gyakran olyan átmeneti élethelyzetek állnak, hogy mondjuk nincs lakás. De a gyereküket egyedül nevelő szülőknél is előfordul, azért, mert meg akarják óvni az új partner odaköltözésétől a gyerek(ek)et. De gazdagéknál sem ritka, mert meg kívánják őrizni viszonylagos önállóságukat (és vagyonukat). Sophia: Ezzel teljesen egyetértek. Én is ilyet szeretnék. De a LAT nem azt jelenti, hogy a kapcsolat nem kölcsönös. Tudod, a kályhánál az melegedjen, aki rak is a tűzre! Szeretettel üzeni ezt neked Sophia Coelha.

A világ boldogabbik felén jóval nagyobb számban működik a LAT. Nagy-Britanniában élő felnőttek mintegy 10%-a él LAT kapcsolatban, ami a házasságban vagy anélkül együtt élőkön kívüli felnőtt lakosság több mint negyedét adja.  De működik ez máshol is! Például Ázsián belül Pekingben az ‘átsétálós házasságok’ (‘walking marriages’) egyre gyakoribbak. Az ‘átsétálós házasság’ kifejezés a Kínában élő mosuo (na) nép életmódjára utal, ahol az átmeneti férfipartnerek máshol élnek, és csak éjszakai látogatásokat tesznek az asszonyoknál. Érdekes megoldás a Szaúd-arábiai gyakorlat a Nikah Misyar melyben férj és feleség külön élnek, de rendszeresen találkoznak. Edit: Hú, ezek tetszenek. Mindenki felelős a saját éltéért és csak azért.  40+ évesen x férjjel és kapcsolattal a hátad mögött, gyerekkel a hátadon, ez lehet a jó megoldás. Jól körülhatárolható, hogy mi az én problémám, mi a te problémád, és a közös problémák halmaza szerencsére üres. Persze, be lehet vonódni és közösen megoldani őket, de csak akkor, ha mindketten benne vannak. Itt van választási és döntési lehetőséged. Igazi, felnőtt, felelősségteljes kapcsolat!

Tudom, hogy most ezzel kivertem a biztosítékot, mert aláásom a család szentségéről kialakult, vagy a politika és ez egyház által sugallni kívánt képet, de az élet már csak ilyen. A szerelem magasról szarik a politikára, meg az egyházra is. :) Sophia: Na, azért akkorát nem gondoltál, hogy leoldjon az áramkör. Lola: Ki beszél itt szerelemről? Elején azt írtad, lehetséges, hogy ez csak vágy. Edit: Éljen a változatosság!
Lola: Meg a szabadság! Meg a szerelem! Forever Petőfi!

Kevin Spacey
Átlag Edit
Sophia Coelha
Welbach Lola

 

A Petiék konyhapultjánál ültem és sírtam

13 tedd és 13 ne tedd 40 feletti elvált/egyedülélő/szingli nőknek

szerelem17.jpg

Sír, mert rájött, hogy ennek vége, de a barátai tartják
Nem Pesten történt, amit hallotok, ott ily regényes dolgok nem történnek. * (Szentendrén viszont igen.) A tavasz zsendülése eszembe juttatta azt az estét, mikor Galambék konyhájában zokogtam egy régi március 20-án. (Aznap van Galamb születésnapja, aki akkor épp egy konténerbe hurcolta a házukban felgyűlt zaccot, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) Szakítottam a lebegő viszonyommal, azt sirattam. Pakolást, sopánkodást felfüggesztve gyorsan ittunk egy – s a továbbiakban még egy és egy fél -  Calvadost Galambbal és Galambné Borival, akik teljes figyelemmel fordultak felém. Szívcsakránkat összenyomtuk, jókat mondtak, segítettek.

Mi az a lebegő viszony?
Az a fajta kellesz is/nem is, vállalak is/nem is kapcsolat, amiről minden 40 feletti, egyedülélő, de viszonyban létező nő azt gondolja, hogy majd kiforogja magát.
Mikor a férfi életébe való involválódás, az aranypróba, a teljes vállalás még nincs meg, viszont ígéretes a kapcsolat, s ezért a csaj pakol, pakol bele. Mindent. (maceszgombócot is) Nem feltétlenül titkos, szeretői a viszony, de a negyven felettiekre jellemző bonyolult, recsegve-ropogva mozduló szerelem. (Jó, de mit fog szólni a gyerek – Megamindenki - Most költözzek el a cuccaimmal – Megapénzis - Nincs hozzá kedvem – féle férfimentalitás.)
Aztán kialakul egy status quo, már recsegve se, ropogva se moccan a kapcsolat. A pasi belefekszik, mint egy kádba, s mikor hűl a víz, a nő a kád mellett guggolva mindig ráenged egy kis forrót. A férfi, mikor kedve van, ír a csajnak egy very romantic csetet, felmegy hozzá vacsorázni, alaposan megtekeri, aztán köd előtte, köd utána. Csakhogy a nőnek nem ennyi az ügy. Mert vár. Vár.

Mire vár a nő?
Az együttélésre? Nem feltétlenül. A teljes odaadottságra vár, a több együtt töltött időre. Bízik abban, hogy a férfi bízni fog benne. Miért vár erre? Mert adni akar. Mindent, amit már tud pasijára szeretné önteni, borítani. (Elsőre szétmálló, majd másodszori nekifutásra jól sikerült maceszgombóccal etetni, Borges novellát felolvasni, szupermasszázst kipróbálni, hallgatós tavaszbámulást átélni, könnyed problémamegoldást javasolni, gyerekeivel, teljes életével barátkozni stb.) Ölelést akar adni, vacsorát, figyelmet. (adni, adni, szeretni) És mindezeket tudná is adni, ha kellene ez a sok jóság. De csak kicsi jóság kell, és az is kizárólag akkor, mikor a férfinak komfortos. Ezzel  – sok ilyen történtet ismerve – nehéz szembenézni. És azzal a legnehezebb, ha a kapcsolatba csak te engeded a hőt. Ő nem ad bele annyit – talán mert nem olyan szeretet és szereleméhes, mint te. Nem gondolkozik benned. Tunyán elviseli a borításod, szinte tűri, bár ez azért erős kifejezés, mert egyébként kedvére van a dolog. Nyilván ezért bukkan fel néha, mi másért  tenné?

Mire vár a férfi? Várjá', válaszolok. Semmire.
Szundari barátnőm szerint, ha ezt a helyzetet nem fogadod el, akkor valójában nem őt szereted.
Edit barátnőm szerint, lehet ezt így-úgy fogalmazni, de valójában arról van szó, hogy nem figyel rád.
Nincs rád ideje, kedve, energiája. (Az, hogy mielőtt szexelni akar kedvesemezik párat a cseten, az nem figyelem.) Nincsenek ötletei, apró gesztusai is alig, szeretetnyelve nagyon szűk mezsgyén jár. Egy ideig ezt is elviseled, sőt, még ezt a tulajdonságát is megszereted. S mikor már érzi, hogy rezeg a léc, akkor hoz egy szál virágot, küld egy linket valami dalról, hogy „erről te jutottál eszembe”. Ezzel megint elvagy pár hónapig, örvendezel, lám mégiscsak szeret.
Nem, a nő nem római meglepetéshétvégre, nercbundára, brillbrossra vágyik. (de) Hanem egészen kicsi, kreatív gesztusokra. Apró, „csak úgy” dolgokra. Mondjuk olyan mondatokra, hogy "Figyelj, az Enyedi filmet meg akarom veled nézni. Jövő hét csütörtök?" vagy "Nyáron elmehetnénk azokhoz a barátaimhoz, tudod, akikről meséltem. Esetleg két-három napra... Mit szólsz?" Az megvan, hogy azt írtam, hogy akár már egy ilyen mondattól is boldog a bige? Hogy ígéretekről, talánokról van szó, de pusztán a férfi szavaiból érzékelhető tendecia, dinamika legalább olyan boldoggá teszi - tenné - őt, mint mindezek megvalósítása. Mert azt éli át, hogy a férfi gondolkodik benne. Hogy lehetséges az együtt töltött minőségi idő. Bárhol.

A nőnek szüksége van arra, hogy a férfi ritmikusan kifejezze a szeretetét. Ritmikusan, de nem gépiesen. Hol így, hol úgy. (ezt meg lehet tanulni, de erről majd máskor) És igen, a nő megkeseredik attól, ha, mint a székely viccben egy életre előre kell beosztania az évi két szál virágot, a néhány, valóban együtt töltött órát. És nem arról van szó, hogy mindig csak ketten legyenek, dehogy. Sőt. Csak szeretne belesimulni a férfi életébe, részt venni benne. (Ja! Az jó hír vagy rossz hír, hogy mindezek mellett, valahol mélyen tényleg kedvel téged a pasi?)

Öleld meg a tigrist, nézz szembe a valósággal
Na jó. Ez van. Ismerd fel, ha ilyen viszonyban vagy. Láss rá saját hiányérzetedre. Légy tudatos, ne lebegj. Lásd meg, ha többet pakolsz a cuccba, mint ő, de teljes önmagad lásd meg, a felé táplált reményeid, elvárásaid is. Lásd a különbséget birtoklási vágyad és szeretetöntési vágyad közt. És ha jó neked, hogy ezek nem teljesülnek, ha így is jó és elég, akkor csináld így. Teljesen, vállalva magad előtt is, hogy ennyit kapsz. Ez a kapcsolat ILYEN. És neked így is kell. Viszont engedd el a fejedben megszólaló végefőcímzenét, mikor magatokról ábrándozol valami vágyott helyzetben, hagyd el homályos kis képzelgéseid, a várakozást a diznihercegnős jövőre. (Ezek a sóvárgások tesznek boldogtalanná, nem a pasi, aki olyan, amilyen.) 
Ám ha azt ismered fel, hogy ez neked igazából nem jó, hogy neked ez kevés, hogy nem lehet alább adnod, mert az már nem te vagy, akkor vegyél egy nagy levegőt és lépj ki belőle. Most. (fájnifog)

Megvilágosodás, Kanga egyetértő vakkantása
Na, aztán telt az a régi este, a barátok felemeltek, megtartottak, kimentem cigizni a teraszukra - akkor még szokásom volt -, és Kanga kutyájuknak – őrkutya-németjuhász keverék, a világ legjobbszivű behemótja* - meséltem tovább, hogy mivel vagyok torkig, torkig, torkig. Illetve nem az egészet mondtam el neki – hiszen tudta már –, csak azt hajtogattam, hogy „fáj, elég, többet érdemlek, ez a sztori nincs, csak én képzelem”. Kanga szfinxként ült velem szembe, minden szóra figyelt. Édes, enyhe, tavaszi este volt. Elhallgattam. Majd kimondtam neki azt a mondatot, amit már rég kellett volna:
- Kanga! A lófasznak is van ám vége.
Ekkor ő egy mély, „na, végre, hogy rájöttél lúzerkém” – szerűt vakkantott. Megvilágosodtam.

Lola Sophia Coelha azóta kiérlelt szupertanácsai

Ne tedd:
-
Ne szabadkozz a párkapcsolatban élő ismerőseid sajnálkozó mondataira. (Jaj te szegény... És akkor most senkid nincs?) Eltérítsenek az élet élvezetétől. De mondd meg nekik az igazat.
- És ne szégyelld magad előttük. Magad előtt se.
- Ne gyűlöld a boldog párkapcsolatban élőket. Fogadd el, hogy van, akinek összejött, a koala sem utálja a nádirigót. Mindkettőnek van létjogosultsága. VAN OLYAN, hogy boldog párkapcsolat. Ettől még TE IS VAGY.
- Volt pasid se utáld.
- Ne rágd a sztori fájdalmát. Felpumpálod, észre sem veszed és kiszorít a nappalidból, az életedből. Könnyedén, nagyvonalúan bukj, hát ez sem jött össze. Így jártál bébi. De ez vicces!
- Ne koldulj tőle búcsúszexet. Mert ezzel igazából szeretetet koldulsz.
- Ne sétálj bele magad által kifent kardokba: ne nézegesd a Facebookon, ne sodródj arra, ahol volt néhány boldog perceket. Ne reménykedj abban, hogy felbukkan, eléd áll és azt suttogja: hiányzol, rájöttem, hogy teljesen kellesz.
- Ne olvass jelekből: horoszkóp, aszcendens, kártya stb. Hagyd a fenébe. Te építed magad. Senki és semmi nem fogja megmondani, hogy igazából milyen ő. És csak te mondod meg magadról, hogy milyen vagy te.
- Ne hidd el magadnak, hogy téged rajta kívül már senki nem fog szeretni. Ne hidd, hogy te már senkit nem fogsz tudni szeretni. Ezzel egyáltalán ne foglalkozz: szeresd a hétfőt, a keddet, ami eléd jön.
- Ne igyál túl sokat. Ha iszol, csak barátokkal. Ne cigizz túl sokat. Ne cigizz.
- Ne gyötörd magad, hogy mivel cseszted el. Szeresd azt a lúzer csajt, aki vagy.
- Ne keress másikat. Pontosabban: ne keress.
- Figyelj rá, hogy a fájdalom ne változtasson hideggé, rideggé, számítóvá.
- Ne játszmázz. Ne manipulálj, ne kombinálj, könyörgöm ne gyárts szüntelen forgatókönyveket a fejedben.

Tedd:
-
Olvass a valódi jelekből. Hidd el azt az eddig félresöpört, szar kis érzést, hogy ez így nem jó neked, hogy csúszik a kuplung.
- Fogadd el, hogy ennyit tudott adni.
- Gyászold meg, fordulj a barátaidhoz, merj sírni a konyhapultjuknál. Mindenhol merj sírni.
- Viszont, ha rákívánsz maszturbálj rá. Meg bárkire. Szeresd magad.
- Legközelebb gyorsabban ismerd fel a te forróságodnál melegedni vágyókat, visszajárókat, bekönyörgőket, és fürgébben tedd ki a szűrüket a picsába.
- Sportolj.
- Tégy félre pénzt fogorvosra.
- Légy fegyelmezett. A nyár ellobbant már.*
- Szeresd a kudarcaid. Senki nem tud rólad annyit, mint ők.
- Engedd meg az életnek a szar randikat, nevess rajtuk, de ne bántsd meg a másik felet. 
- Légy rugalmas: ha valaki, aki érdekel, bejön a teredbe, ne akadályozzanak a szokásaid, változtass rajtuk. Ezek csak a szokásaid, nem te.
- És ha beleakadsz valakibe, aki megmozgatja a szíved, ne óvd, ne tartalékold magad - csessz el megint pár adag maceszgombócot. Na sag schon.
- Örülj a gyerekeidnek, ha vannak. És annak is, ha nem lettek gyerekeid.
- A világra figyelj, ne magadra. Örülj.

Epilógus
Ahogy írtam ezt a posztot egyedül ültem még a MÜPA teraszán,  jósorsom vetett oda ismét, két nagyszerű férfibarátom hívott meg egy koncertre. (Majdnem ilyesmire.) Megint egy szívrobbantó tavaszi este. Budapest felett alkonyodott. Megérkeztek, nekem is hoztak egy deci bort. Na, mit írsz a blogba? Felolvasod nekünk? Felolvastam. Mély, döbbent csend. Majd egyikük megszólalt:
- Igen, a férfiak félnek.
- De mitől András, mitől?
- Attól, hogy farkasvakságban vannak, hogy nem látják át annyira magukat, mint a nők. Nem ismerik a szívüket, köd van bennük.
- Meg félnek a… - szólt hozzá Peci is – a játszmázástól.
- Értem. De végeredményben azt hiszem, a párkapcsolat, olyan mint a cápa: ha nem tud előre menni, előbb-utóbb beledöglik.* - mondtam erre én.

Aztán bementünk, lebegő regiszterekkel zúgó orgonamuzsikát hallgattunk, örültünk.

 

*Petőfi Sándor, Lázár Ervin, József Attila, Woody Allen

painting: Cristina Troufa

 

A szivárványon túl

vagyjobb_msp_film_society.jpg

Update, új cuccokal bővült a sor. Te melyiken vagy?

Recepciós vagyok a SCDP ügynökségen, ablaktalan kiskonyhában várom, hogy felforrjon a víz. Előttem papírdobozok, felmosóvödör, kávéfoltos mikró. Becsukom a szemem. A piros tűsarkú, amit kinéztem a Mammutban, kurva drága, de kell, kell. Nem baj, kölcsönkérek a váltótárstól. Kinyitom a szemem. Poloska mászik a mikrón. Becsukom. Pénteki buliban állok a pultnál, nevetek. Varázscipő van rajtam, mint annak a csajnak, mi is a címe a filmnek… Ja, over the rainbow.

Biztonsági őr vagyok a TIC-ben. Állok az ajtóban, a Mátyás király utat nézem, esik az eső. Legalább már tavaszi. Kéne egy kávé, de gajra ment a vízforraló. Becsukom a szemem. Azt a nőt látom, akivel már, mióta is? Hát majdnem egy éve csetelek. Személyesen nem ismerem, de küldött képet a melléről. Pinájáról is! Én is farkamról. Kinyitom a szemem. Jön át a zebrán a kékkabátos arc. Mindig ilyenkor. Becsukom a szemem. Azok a csöcsök, azok.

Gimnazista vagyok, az iskola büféjénél állok, várom, hogy a forrjon a víz, adja már a büfés a teát. Előttem szendvicsek, sonkás, szalámis, de még rántottás is, az lehet a legfinomabb. Saláta is van benne. Becsukom a szemem. Otthon vagyok, anyuék még munkában. Eszem. Eszem, a kaját hazafelé veszem, nem a hűtőből. Mi is legyen, sonka, szalámi, bagett. Sokat kell venni. Csináljak rántottát? Jó lenne édesség is. Marlenka kéne, de az drága. Majd valamit. Aztán kihányom. Látom magam, ahogy eszem. Mire anyuék jönnek, nyoma sincs. Kinyitom a szemem. Szendvicsek. Becsukom. Marlenka.

Háziasszony vagyok, a konyhaablaknál állok, várom hogy felforrjon a víz. Ilyenkor mindig a ház előtti fa ágait bámulom. Rügyek feszülnek rajta, március van. Esik az eső. Gyerekeim ordítanak a szobában, összeverekedtek. Becsukom a szemem. A szeretőm látom, felettem térdel, lassan simogatja gyönyörű farkát, teste kifeszül, tekintetünk összekapcsolódik. Kinyitom a szemem. Fa. Becsukom. Térdelő szerető. Engem vár.

Asztalos vagyok, a műhelyünk ablakánál állok, várom, hogy felforrjon a víz. Szalagcsiszoló zúg, abbahagyja, Sláger rádió. Becsukom a szemem. Egész közelről látom a szeretőm mosolyát. Munka közben ezt nem lehet, nem cseszhetem el a kezem. Kinyitom a szemem. Műhely. Becsukom. Mosoly. Engem vár.

Organizational Effectiveness Consultant Manager vagyok, állok az iroda ablakánál, várom, hogy felforrjon a víz. Mögöttem sok ember egy térben, laptopok halk kopogása, három telefon csöng. Becsukom a szemem. A szeretőm arcát látom orgazmus közben. Eltorzul az arca, szája furcsán tátog, ilyenkor nagyon más, nem úgy tartja magát, ahogy szokta. Ez nagyon izgató. Kinyitom a szemem. Esik az eső, a székházunk melletti telken markoló küzd a sárban. Becsukom. Orgazmus. Engem vár.

Audiológus szakorvos vagyok, az orvosi szobában állok, várom hogy felforrjon a víz. Becsukom a szemem. Fél üveg rozémat látom a hűtőmben, engem vár. Még kabátban iszom az első pohárral, rágyújtok, sejtjeim örülnek.  Bámulom a szembepanel nyolcadik emeletét. Estefelé már felkapcsolják a lámpákat, de az utcán még nincs sötét, március van. Hazafelé még egy üveggel kell venni. Kinyitom a szemem. Romos orvosi szoba, pattog a neon, a folyosón nyikorog az ételhordó kocsi. Becsukom. Szembepanel.

Munkanélküli vagyok, a konyhánkban állok, várom, hogy a gázon felforrjon a víz. Apám teáért jajgat az ágyon, tavaly műtötték veserákkal. Úgyis mindjárt elalszik. A villanyt kikapcsolták, csak a gázláng világít, de már később sötétedik, március van. Húgyszag. Becsukom a szemem. Látom, ahogy óvatosan elveszem a gyógyszert a kisasztalról. Ügyelni kell rá, hogy ne zörögjön a gyógyszeres levél. Szobámban nyelem le, vodkával. Kinyitom a szemem. Ugró delfin alakú zsírfolt a falon, ilyenkor mindig ezt bámulom. Már nem is látom a félhomályban, csak tudom, hogy ott ugrik. Az eső szaporán veri az ereszt. Becsukom a szemem. A szobám engem vár. Mindjárt, mindjárt, csak forrjon már a kurva víz.

 Kockázatkezelő vagyok, a bank teakonyhájában állok, várom, hogy felforrjon a víz. Az ügyfélhívó dallamát már megszoktam, nem hallom. Becsukom a szemem. Kis tasak herkám a szennyeskosár alján vár, de be kell osztanom a jövő hétig, ezt ne feledjem. Meztelen ülök az ágyamon, nem vénásan, csak bőr alá szúrom, bokába. A kutyám ilyenkor mindig mellém fekszik. Kinyitom a szemem. Teakonyha Ikea bútorokkal, valaki nevet a folyosón. Becsukom. A kutyám szeme. Nézi, ahogy szétárad bennem a szabadság, a szeretet.

Örkény István: Anyu

gyerekugrik

Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. (…)
Az Üllői út vége táján nincs is más, mint az anya, kézen fogva, a kisfiával.
Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy.
A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. (…)Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca - nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén - valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.
A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett
az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:
- Lacika, szervusz.
- Szerbusz, anyu - mondta a kisfiú.
Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta:
- Most átmehetsz, Lacika.
A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.
Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt, és nézett a villamos után.
Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. "Miért nem megy át az a gyerek?" - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcába, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától – de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautómobilok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők - mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna...
Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.
Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk...
Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.
Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam - mert írva állt anyu homlokán -, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.

Akik élnek, azok délnek mennek

noolaszorszagban

Jósorsom Firenze mellé vetett néhány napra, jóbarátokkal!
Most érkeztünk, még nem is tudok mit írni, három éve nem utaztam - pedig az a legeslegjobb. nem, van még, ami ehhez mérhető, de kevés -, és eljőve az otthoni fagyhalálos hírek, a stressz, meg elcseszett ügyeim dermedék januárjából,
jelenleg egy kisváros mediterrán főterére néző ablakánál ülök, lábam meleg radiátoron, mert itt is kurva hideg van, de ez enyhébb, meg egyébként is, ez középkoris, cinquecento tél – ötszáz éves házban lakunk, a falak olyan vastagok mint Lorenzo Medici... ööö, nem, inkább nem folytatom ezt a hasonlatot, valamint fagerenda, terakotta padló, wifi, Toscana -, és csak nézem az éjszakai főteret, olaszok még persze most is vigadnak, kávéházi asztalok kipakolva, mi itt fent Calvadost iszunk, Galamb és Bori zene nélkül táncolnak polárban, és megyünk majd az Uffizibe, és az egész szuperszenzációs.
Asszem még írok innen a héten, mert rá vagyok izgulva az ügyre, imádom Olaszországot, itt is mindig azt érzem, hogy otthon vagyok, habár Firenzében még nem voltam, de most, most majd megyek, sorsom kegyes.
Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak. Ott fagynak meg, cinquecento nélkül.

A Karácsony előtti kisfiú

adventalexander

Rövid mese december huszonharmadika varázsos napjára.

Volt egyszer egy kisfiú, aki nem is a Karácsonyt, hanem a december huszonharmadikát szerette a legjobban.
Koromfekete éjszakának látszott, pedig reggel volt, hat óra, mikor Peti szívdobogva felébredt. A gyerekszoba ablakai a Körkocsis utcára néztek. Odakint nem rezzent a dértől csillogó világ. A több ágy körvonala és a halk szuszogás jelezte merre alszanak kistestvérei.

Ketyegett a tehenes falióra. Holnap lesz Karácsony. Erről álmodozott november közepétől. Reggelente egyre később világosodott, és délutánonként egyre korábban ragyogott fel néhány percre az alkonyodó ég vörös csíkja. A felnőttek sóhajtoztak, búvalbélelt nagykabátokban siettek fekete utcákon. Petiben viszont egyre nőtt az öröm, a várakozás. Még álmodott is a rücskös üvegajtón át összemosódva világítós színes fényekről.

December elején az adventi koszorú elfoglalta helyét az ebédlőasztal közepén. Anyával feldíszítették a lakást. Ha kisütött a nap, felfénylettek a színes selyempapírból hajtogatott áttetsző ablakdíszek. A mézeskalácssütésre átjöttek az unokatestvérek is, együtt szaggatták a fűszeres tésztát. Aztán már nem csak csillagokat szúrtak ki, hanem formáztak mindenfélét: házat, kiskutyát, szemüveget, meg szemüveges kiskutyát, házat fülekkel, házat szemüveggel, orral. Rengeteget nevettek, mikor kivették a sütőből a ducira sült süteményeket.

Telt a hónap, egyre több lett a jel. Anyáék nagy ruhásszekrényét, amibe egész évbe be lehetett mászni, egyszer csak bezárta valaki. A felnőttek csak vonogatták a vállukat, nem tudták kinél van a kulcs. Az utolsó héten a finomságokat, sütni és főznivalókat kellett megvenni. Azonnal kipattant az ágyból, mikor a Nagymama óvatosan benyitott a gyerekszobába és halkan megkérdezte: Péterkém, jössz piacra? Téli reggel a Városháza mögött gőzölgő sziget volt a piac. Nyüzsgés a hajnali sötétben. Nagymama sorbanállás közben ismerősökkel beszélgetett, és mindig ettek lángost a vásárlás után.
- Várod a Karácsonyt kisszívem? – kérdezte Nagymama.
- A huszonharmadikát várom. Az a legjobb – válaszolta Peti.
- Miért?
- Mert akkor még nem kell izgulni, de már jó. És mert még bármi lehet.
És most itt van a Karácsony előtti nap. A tehenes óra negyed nyolcat mutatott, a fekete éjszaka kiszürkült, a szoba jól ismert formáját mutatta. Havazni kezdett.
Felkelt. A felnőttek már ébren voltak, reggeliztek, kávéztak. Csodálatos, nagy rend volt a házban. Kistestvérei is felébredtek. A délelőtt órái lassan teltek, de ez jó volt, pont így képzelte, hogy ilyen lesz. Húga gyakorolt a zongorán, Ilonka néni a másnap esti vacsorához törölgette a porcelánokat, evőeszközöket. Mártásostál, halkés került elő a tálalóból. Holnap vendégek jönnek vacsorára, sokan lesznek.

Anya nevetése gurult ki a konyhából. Hadd lám csak a hóállásjelentést!- mondta Péter kapitány a Víztorony tetejére pillantva. Havazáskor ezt szokta mondani. A Víztoronyra már vastag, fehér sapkát kötött az ég. Soha ilyen szép napot. Apa felszólt az emeletre: Vegyétek a kabátot! Huszonharmadika és huszonnegyedike délután mindig elmentek vele a másik Nagymamáékhoz uzsonnára. Ma még nincs ünnep, csak az előtte van. De holnap, mikor majd hazajönnek és beszaladnak a kapun, az ajtón, aztán végig az előszobai folyosón egészen a csukott, homokfúvott üvegig, aminek apró göröngyei, dudorai színesen összemosódva fénylenek a mögötte lévő meglepetéstől, holnap már minden eldöntött és kész lesz. Ma még nincs kész az ünnep, csak készül.

Apa elhozta a sétára a fényképezőgépét is, fotózta a várost, a házakat. A havazás elállt. A másik Nagymamáékhoz érve a kicsik beszaladtak, Peti lassabban ment, meg kellett simogatnia a korlát levéldíszeit, ezt jövet-menet mindig megtette.
- Állj meg ott egy pillanatra - szólt Apa és a gépet állítgatta. Peti megállt.
A korlát vasszaga, a tél szaga, és a nyitott ajtóból áradó meleg kalácsszag keveredett.
Egy pillanatra felfénylett a halvány délutáni nap. Peti hunyorítva nézte, hogy közte és Apa között rózsaszínű a hó.