Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

meguntam félni

Van Dógom – Július 6. Szerda

2016. július 06. - Lola Welbach

nyár

Semmi különös nem történt vasárnap óta. (de) Munka, HÉV, gyerek, itthon, dobozlabirintus, semmit nem találok, káromkodok, állok a dobozok előtt, bután nézek, fogalmam nincs hol van, amit keresek. Ma kocsival mentem Pestre, olyan fáradt voltam, hogy nem mertem sávot váltani a 11-esen, mert azt éreztem, hogy álmodom csak, hogy itt megyek.

Reggel is, este is a ligetvédők megbilincselését, leszíjazását, elhurcolását hallgattam a Tiloson, majdnem megfordultam, hogy odamenjek a hívó szóra. De csak majdnem. (sztem elcseszték, nem így kellett volna ellenállni. okos vagyok a partvonalról)

Mindenki nyaral. Én majd a jövő héten írótáborban. Tegnap Jolánkáéknál voltam, korlátra feltett lábbal rozéztunk a teraszukon, alattunk a Déli pályaudvar vonatai zakatoltak, nagyon jót beszélgettünk. (látszott onnan egy másik ház, ott lakik egy másik barátnőm, látom az ablakát is innen, nagyon beteg, voltam nála vasalni, beszélgetni, most is ott ül a szobában, fiatal nő, tavasszal lett rákos, mi lesz vele, élni fog vagy elmegy) De Jolánnal például arról is volt szó, hogy nem figyelek eléggé az emberekre. Így van!
Ez központi kérdésem.
De már sokszor tudok teljes figyelemmel a másik felé fordulni, és nem a saját feltoluló sztorimat fogalmazni, akarni mondani, most, most közbevágni. – gyűlölöm a közbevágást! utálom, ha valaki beszél, és a másik nem hallgatja végig, különösen, ha baráti a diskurzus, tehát lenne, lehetne tere az igazi, figyelemmel teli beszélgetéseknek - Beszéljetek hozzám, nem fogok közbevágni, hanem üres, befogadó figyelmemmel leszek majd jelen. És azonnal megmondom, ha unom. (a verbális inkontinenciások kibírhatatlanul unalmasak, pedig mennyien van, és sok köztük a kedves ember, de erre már nincs idő)

Mikor kell az új lakásba bevezetnem az internetet? Mennyibe kerül? Ki kell nyomoznom a szolgáltatót.

Ma néztem DM-ben a tusfürdőket. A jó kétszer annyiba kerül, mint a silány. Minden egyes tárgyra, amiért pénzt adok ki figyelnem kell, külön, külön. Tudni, hogy mennyibe kerül. Ez őrület. Meséltem Ilonának, nevetett: üdv a klubban, az emberek így élnek! Üdv. Folyamatosan monitoroznom kell majd a Lidl, az Aldi árait, szórólapjaikat összehasonlítani, osztani, szorozni, és ügyesen beszerezni majd – két- három hét múlva –, saját háztartásom fogyóeszközeit. Jobb minőségű, drágább WC papír a DM-ből, vagy olcsó, ócska a Lidl-ből? Kínzó kérdések! Két hét múlva költözés – elvileg.

A Picasso kiállítást még megnézem. Na jó, meg a Modiglianit.

És tavaszra lesz annyi félretett pénzem – valahogy meglesz – hogy elmegyek Boriékhoz Firenzébe, - még nem voltam - , három napot az Uffiziben fogok tölteni. És kávézni is fogok szenzi kávét, teraszokon.

Olvasói kérdésekre válaszol a blogger rovat:

Hogy fogytam le? – Tejfehérje allergia. Sportolni fogok, s közben visszaszedek pár kilót, ez így nem én vagyok. Olyan guszta, kerekebb akarok lenni, mint voltam.

Gyökeresen megváltoztam? – Igen.

Mi van a hajnali jógával? – Írótábor után kezdem, eddig azért nem volt, mert reggelente egy Van Dógom nevű holland vagy dán illetővel találkoztam. Meg Szexárd közbeékelődése miatt elveszne a bérletből hét nap.

Jól főzök? – Kiválóan. Jolánka férje, Szöcsketestvér szerint, mint egy istennő. Ma este fahéjas barnacukorral töltött, pihekönnyű sárgabarackos gombócot főztem a fiamnak.

Van pasim? – Nem tudom.

Hol dolgozom? – Az FBI-nál.

Az angyalokra meg a bélrendszerre – Július 2. Szombat

könyvek3

Szombat délután öt körül volt a barátnős-elköltözős összepakolós dzsemboriban,
hogy Diana Krall  karácsonyi albumából a Jingle Bells szólt
– ez akadt kezembe, jó ötletnek tűnt -, már elfogyott egy rozé, ezért felpattintottuk a Bori hozta vörösbort, ültünk a könyvhalmok közepén hatan
– nem igaz, én nem ültem, hanem valamiért egy széken álltam és az Angyal válaszolos kalandomat meséltem- , és mindenki beleolvasott abba, ami előtte volt, és közben spirituális élményekről, majd hirtelen váltással a Bélügyek című könyvről beszélgettünk. (ami az emberi bélrendszer nagyszerűségéről szól)
Persze hogy így alakult: itt volt öt nő és a fiam.

Ági hozott nekem egy könyvet arról, hogy kell egyedül beosztani a pénzt, de mai nap már odavan, mert reggel a piacon, az irdatlan pénzköltés mellett vettem magamnak három szál napraforgót ötszáz forintért, legkedvesebb virágomat kínálta az árus, mondtam neki, hogy ugyan, most magamnak vegyek virágot, ráadásul ilyen drágán,
de aztán arra gondoltam, hogy a napraforgó a kedvencem (tücsök vagyok meg napraforgó) és idejét nem tudom mikor kaptam utoljára virágot, tehát
ma kapok magamtól virágot, megint ez a Mert Megérdemlem csapda, megint.

Szóval a pakolásnál mindenki egyszerre beszélt mindenről (amibe néha belevisított Chet Baker-t utánzó fiam trombitálása nyolcvan centire a fejünktől), betegségről, szerelemről, kizombáról, Waldorf iskoláról, sorsfeladatokról, lecsóról, házasságról, költözésekről, Párizsról. Ilyenek a nők, minden egyszerre van velük.
(Phelps, akivel habár udvariasan kimért a viszonyunk, péntek este mégis összezördültünk egy pimf ügyön, ami engem szét is zúzott, mindig ez van, de majd mindjárt vége lesz ennek is, nem lesz több gyomorgörcs, legalábbis ezen nem, távol maradt a bulitól)
Egyenként elbíráltuk a ruháimat, és tényleg Szex és New York-os volt a hangulat, mert míg kiszelektáltuk a felesleget fecsegtünk szexről, pasikról, pénzről, múltról, jövőről jelenről, folyamatosan, végig, egyetlen levegővételnyi szünet, elgondolkodásnyi csönd nélkül. A nők ilyenek. Zizegnek, mint a magasfeszültségű vezeték, imádom őket.

 

széken2

Másfél óránkénti ritmusban omlottam össze lelkileg, hogy mi lesz velem, és hogy tartom majd fent egyedül a saját egészhavi  és a gyerekeim félhavi életét segítség nélkül,
és ők másfél óránként öntötték belém a lelket vödörrel, hogy a sors majd gondoskodik rólam,
meg velük is volt így, meg előfordul, hogy csak takarítói állás van jogi diplomához (ez esetben nem rólam volt szó), de jól van ez így, minden jól van. (ilyen és ehhez hasonló kafa, konkrét tanácsokat adtak)
Könyveim, ruháim dobozokban.
Egyik koccintásnál mondtam Borinak, hogy igyunk az angyalokra, ő hozzátette, meg a bélrendszerre, és ezen is sokat nevettünk, meg mindenen, Ági, Bori, Enc Penc, Ilona, Maci, meg én.

https://www.youtube.com/watch?v=SABWU6im1do

Mórika táncol – Június 29. Szerda

angyal4

A jól ismert mesterember hiszti után – lerobbant a kocsija, kiment a dereka, legjobb embere kórházba került, lokális szupercella rongálta meg műhelyét stb. –, kreatív asztalosom végül kibökte, hogy csak július 8-ára lesz kész új lakásom bútorzata. (vagykésőbb)
Tehát csúszik a költözés. Nem vezettem elő jól ismert hisztimet, mert már nem vagyok hisztis. (Megcsendesedtem. Kevésbé vagyok ártalmas. Cseh T.)
Munka: a legjobb helyre kerültem, persze. (mindenki)
A kezdeti nehézségeken kacagok, azok mennek, megyegetnek – két hete a Hév-en, azzal biztattam magam, hogy az emberekkel jól kijövök, amitől szorongok az csak szoftver, gép, nem félhetek Gépektől, ez hülyeség -, de most új, rémisztő kihívások előtt állok. Hátnyilván.
Nagyszerű főnököm (az, nem olvassa, leírhatom), legyen a neve Mr. T.– magyar, csak ezt a nevet adtam neki –, mondja, hogy mik lesznek majd még a feladataim, hosszú, bizniszinglis íméleket forvaldol nekem.
Figyelek rá, de közben olyan vagyok, mint mikor a Ryan közlegényben Tom Hanks partraszáll,
szétnéz, és amit lát, attól kiesik neki a hang, lelassul az idő, felfogja, mi történik, mi van,
de mégsem fogja fel.
Szóval minden napra megvan a kis D-day. Az új munka ilyen, komfortzóna elhagyás. (bár Normandia esetében nem ez a megfelelő kifejezés) A következő lépést kell megtenni, majd csak meglesz. Valami. De szeretem, érik a flow.

Ma nem tudtam a Krisztina téren elfogyasztani magam főzte zöldséges rizsem, mert becuccolt oda egy hajléktalan, ott teregette ki meggyötört testét. Egyébként nem gond, csak enni…
Átmentem a Vérmezőre, viszont előtte, pillanatnyi elmezavar hatására, a Széchenyi Kávézóban vettem egy szeletet Budapest legfinomabb csokoládétortájából. Hatszáz forint!
(ismerem a helyet, abból az időből, mikor még nem figyeltem az árakat) Nem vagyok normális.
Új szabályaim értelmében ez főben járó bűn. (Torkosság! Habár nem vagyok katolikus. És a többi hatból is lefedek hármat, muhha. négyet)
Na, elhelyezkedtem a Vérmezőn, árnyas padon. Most akkor zen, ebédre figyelek, megajelenre.
Velem szemben, messze, a rét másik oldalán három pad. Egyiken két idős hölgy diskurál.
Másikon szerelmespár nem bír magával. Harmadikon hajléktalanpár üldögél szatyrokkal körbevéve. Ebéd, jelen (-re törekvés). Aztán a férfi hajléktalan elindul felém a réten át, bottal, szakállas, sovány férfi, Csontváry figura.
Hosszan, ráérősen botozik, nézzük egymást. Elém áll, elnézést, hogy megzavarom, tudna pár forinttal segíteni minket. Igen. Nyitom a pénztárcám, nincs benne vas, nincs benne más, csak egy ezres. Pillanatnyi elmezavar hatására odaadom. Döbbenet, köszönöm, szívesen, visszabotoz párjához. Mindig ezt csinálom. (pedigmártilostilos, napi ötszáz a költőpénz, és ma már volt csokitorta) Nem azért csinálom, mert jó ember vagyok, dehogy, neked édeskedves naplóm elmondom miért. (merveledőszintevagyok)
Random szórom a pénzt kéregetőknek, zenészeknek, kocsim tele Fedélnélküllel, önző okból.
Mert az érzés, hogy jó fej vagyok, megfizethetetlen. Gyermeteg lényem hiszi, hogy ezt az angyalok majd a plusz rovatba írják a végén, mikor fizetek a Pultnál.
(nyilván nem. De mi van ha, de?) Meg azt is hiszem, hogy kerítenek a pénztárcámba annyit, ami a dzsentri tempót pótolja. Eddig kerítettek, meg boldoggá is tesz. (felirat az Állatkertben: 12:45-kor egóetetés)
A hétvégére jön három barátnőm, Bori, Enc-Penc, Tesóm, plusz Székely Csoda Ilona segíteni, pakolni dobozokba a lomjaimat. (Most érnek rá, most kell csinálni, július nyolcig dobozból élek tehát. Vidám, csajos, Szex és New Yorkos kavalkád fog történni, asszem.) Egyúttal meglesz a szétköltözős könyvválogatás, jól ismert, súlyos aktusa is, nekem ez szokott lenni a mélypont. (voltmárpár, de ez lesz a leg) (ez a tiéd, nem, ez az enyém, ezt tőlem kaptad, de úgysem olvastad, had vigyem el prfff de most itt lesznek a csajok)

Most visszaolvastam, amit eddig írtam ebbe a posztba. Kukorelly Tanár Úr szokta kiabálni nekem:
Ne mórikáld magad! (személyemre s írásomra is vonatkoztatva) Pontos. Valamiért ilyen modorosan írok, mórikálva, teccelegve. Hogy milyen izgi, őszinte, okos, karcos vagyok, de még jó ember is,
ugye, ugyehogy. (Mórika, Mórika táncol, körben az angyalok ülnek, szeressetek) Máshogy kell írni, jobban,
M. mentesen.
De hogy?
Gyógyír, remény: Radioplush megdicsérte az előző posztot, ezt számon tartom. Úristen de fáradt vagyok, aludni kéne, legalább egyszer.
Újpest Városkapu kijáratánál, fent, a lépcső tetején szokott állni egy jó arc, vegyetek tőle Fedél nélkült, etessétek ti is az egót. (nabassz, nocheinmal M.)

 

Fly me to the Moon – Június 25. Szombat

csillaghullás

Nem tudom, milyen ez a nyár – fogd már fel: ilyen – de mióta sűrűsödnek a dolgok (HajráMagyarok!), minden nap annyi szeretetet kapok, hogy alig bírom el.
Eddig is ennyit kaptam. Csak nem vettem észre.
De az is lehet, hogy túllőttem magam Eckhart Tolle-val és Feldmárral, és totál beezóztam. (nem) (de)
Blogot olvasó Babó barátnőm ma elvitt egy lakberendezési áruházba, azt mondta, tessék, válassz, ez az ajándékom az új életedhez. Bámulatosan unpraktikus cuccokkal pakoltam tele a kosarakat, hangulatlámpákkal, színes poharakkal, az új életem egy Alice Csodaországbanos eklektika lesz halványszürke háttérrel, hadartam boldogan, Babó bölcsen mosolygott.  Aztán kaptam nála fagyit, és még ajándékba dévaj nimfákkal telefestett porcelántálat, és beszélgetést is.
Aztán kaptam ölelést is.
Aztán lovecoaching-ot kaptam Helga barátnőmtől.
Aztán kertipartiztam a rokonaimmal, akiket egyre jobban szeretek. (ezo, bazmeg, ezo, miket írok detényleg) (és mint kiderült, olvassák a blogot, wáhhhh csúúúcs)

Korán reggel megyek át Szentendre belvárosán a HÉV-hez. Üres utcák, még nincsenek turisták, már nincs iskola, nincsenek gyerekek (swingerklubosmamiksehurrá).
Reggeli súrlófény, harangoznak. Macskák szaladnak frissen. Utcaseprők cigiznek.
Minden egyes (áldott)reggel eszembe jut, ki ilyen szerencsés még, hogy így sétálhat munkába. Amit szeret. Hogy a bánatba sodort ide az élet (Phelps)? Ilyen szép helyre?
Csak nézem, nem tudom megszokni.
Még mindig nincs szegénység tudatom, majd az új életben az első év, az kemény lesz (mondták). Ez gazdag hely, a cuki házaspároknak itt alap a két kocsi, két síelés, két nyaralás, az elugrottunkwellnessezniahosszúhétvégén, a kecskesajt, olívabogyó, Bock Rozé. (ittavégefusselvéle) A szegénység az Borsod, ahol éhezik a gyerek, nem pedig az, hogy középosztálybeli maca nyafog mert válik. Szentendre belvárosán átsétálva nyiszog kicsit, hogy elfogyott a Bock rozéja.

Életem első felében szégyelltem, hogy rosszmódban, elhanyagolva nőttem fel egy lerobbant, szomorú lakásban, életem második felében szégyelltem a pénztárcámban lapuló, Phelps-től kapott, aranyat tüsszentő bankkártyát – valamint életem első felét -,
most pedig, miután csodával határos módon túléltem az elmúlt évet
-ja, tavaly átkeltem a Sötétség Völgyén, skorpiók nyüzsögtek körülöttem, fémes hanggal súrlódtak hozzám s egymáshoz ezer kis páncéljukkal, az is felmerült, hogy a halál jobb lenne, mert nem tudom már tovább hallgatni ezt az éles, hideg hangot, de aztán, az történt, hogy -
most már nem szégyellek
semmit.
Jólétből lecsúszó macaságom sirámait sem.

Aztán a vidám, rokonos kertiparti végefelé, mikor már sötét volt a nyári éjszaka és  mécsesek világítottak az asztalon,
Kari unokatesóm, aki nagyon okos, és nagyon jól tud magyarázni, mesélt űrkutatásról és kvantumfizikáról, Higgs-bozonról,
és arról, hogy az a kérdés, hogy mi a tömeg, és egymást elnyelő ikercsillagokról, szájtátva hallgattuk, Maci fiam is beleszólt az éles kis eszével,
ott volt Phelps is persze, hiszen szereti a rokonaim,
és ők is szeretik Phelps-et,
és nyíltan beszéltünk a szétköltözésről, nem volt tabu, nem volt szégyellni való titok a tönkrement házasság,
és a nagynéném félrehívott, hogy mi van Katus, nagyon ragyogsz, és kiderült, hányadán állunk momentán az elemi részecskékkel, és hogy a vonzás törvénye berántja a Naprendszer közepe felé a cuccot onnan a széléről, és hogy a Plútó nem bolygó, csak egy nagyobb kődarab, mert valószínűleg ott a Nibiru van, egy rejtőzködő bolygó, amiről eddig nem tudott bizonyosat az emberiség. Csak sejtette, hogy ott van.

https://www.youtube.com/watch?v=EX1gM7bXfVU

 

Jó estét Nyár - Június 22. Szerda

20160620_191625

Azta meccset!
Ma mentem a Szatyor Bárba a Mészöly-Polcz Alaine estre, Budapest utcái üresek, mindenki a kivetítők előtt. Terasztól teraszig sétálva láttam a gólokat, megálltam nézni, tovább, következő terasz, ott is álltam, szenzációs volt a város, a gólöröm mindenkié.
A Szatyorban –  2-2-nél értem oda - már elkezdődött az írók estje, bent nagy tömeg ült
-V. bíbor bársony gyöngyöskoszorú aranyba merülés -
addig azt hittem ingyenes a rendezvény, de kedves lány mézesmázosan közölte az ajtóban, hogy dehogyis, itt ezer forint a belépő. Mivel már meghirdettem a hadikommunizmust, nem mentem be
– kultúrára már nincs pénz -,
gondoltam a következő terasznál végignézem a mérkőzést. Na, megyek el a Szatyor utolsó ablaka előtt, bent a színpadon ülnek négyen akik beszélnek Mészölyről és Alaine-ről, köztük, az ablak mellett Kukorelly Mester, nem nála van a szó, unatkozik. Kinéz az ablakon, intek neki – ismerjük egymást -, örül, gátlás nélkül kiszól, hogy gyere be. Nem, nem, vigyorgok, megyek tovább. Közben röhögök, mert tudom, hogy mennyire inkább a meccset nézné Ő is.

Itthon már minden búcsúzás. (gyerekfélidőmacskakertaddikciók) Erről még nem tudok írni, később.
Munka megy, érdekes, szeretem. Nagy örömfaktor, szenziség.

Faragó Zsuzsa barátnőmnek gyenge ötven percben vázoltam helyzetem, figyelmesen végighallgatta történetem összes ágát, bogát - képben van, csak az utóbbi hónapról meséltem neki-, majd azt mondta a Faragó, hogy mélyen meg van döbbenve, semmit nem tud mondani, aztán azt, hogy feküdjek rá a hullámra, hagyjam magam sodorni, amerre visz, mint mikor sok idő után végre megint tengernél van az ember, és végre belemegy, és élvezi. A flow-t. (öt éve nem láttam tengert ááááá)
-okos édes gyönyörű mély vidám szelíd nyíltszívű Ez valami ajándék? csak a ma van, az életbe legyél szerelmes, ne -
Felvettek az írótáborba, ááááá! Július közepén megyek egy hétre Szexszárdra, csodálatos írólények: Cserna Szabó, Péterfy Gergely, Tóth Krisztina tanítanak, és Kukorelly Mester is. A barátnőimet is felvették, izgalmas lesz. Kollégiumban fogunk lakni! (panzióra nincs pénzem) (Edit azt mondta, buli lesz)
Kérdeztem a szervezőt, hogy milyen az a kollégium, mert hallottam valakitől, aki tavaly volt, hogy egy zuhany és WC van emeletenként, és jaj, azok is koedukáltak,
sőt, azt hallottam, hogy tavaly MÉG AJTÓ SEM VOLT RAJTUK,
kérdeztem, hogy van-e már, mert két éve a Kukorelly írótáborban is egy légtérbe kellett aludni  - egyébként klassz arcokkal -,
de mivel én hat éve egyedül alszom, nem vagyok az alvótársasághoz hozzászokva,
és egyébként is inszomnia problémáim vannak, ezért abban a 2014-es táborban egy hétig kóvályogtam az iszonytató fáradtságtól,
de ez még semmi – itt próbált közbeszólni, nem sikerült neki -, mert ott is közös volt a WC, ezért egy hétig nem is kakiltam, ami képzelheti milyen volt – elképzelte -,
így hát nem igazán tudtam a szépirodalomra koncentrálni, mert mindig csak álmos voltam, és mindig csak arra figyeltem, hogy ne fingjak. Szóval van-e már ajtó tavaly óta.

Mély csönd volt a válasz, a szervező kitette a homokórát. Majd megnyugtató, terapeuta hangon azt válaszolta, hogy utánanéz a problémának, és gyorsan letette a telefont. Meglátjuk. Kedves Naplóm, ezt is megírom a maga idejében. (ez milyen Kukorelly kontextusos nap is lett wáhh) Imádok élni, imádok élni, imádok nyári estén csillagokra nézni. (ha megvan a Maslow alap, ha napi rutin alvás és a kaki) HajráMagyarok!

 

Démonok között kettő – Június 17. Péntek

 

szerelem14

Heti kétszer írok a blogba, kell, kell.
A munka agyilag leterít, rengeteg információ hirtelen, némely részéhez kissé gyökér vagyok – gépen is kell dolgozni -, de, a második nap már jobban mentek a dolgok, mint az elsőn. Tanulás, igyekszem.
Na, új munkatársakra nem az a jó szó, hogy kedvesek. Mert nem azok, hanem szuperkedvesek és szuperjófejek! Ez szenzi, ez nagyon fontos.
Vége a streefood-os kajálásnak – az Akácfás munka alatt bejártam a bulinegyed helyeit, végigebédeltem a gasztro és városjáróbloggerek által ajánlott helyeket, pipa, ja, nem, a Zing Burger még nem volt meg, nem baj, majd meglesz –, szóval ebédidőben kimegyek a Krisztina térre és dobozból eszem féladag valamit,
még nem otthonról hozom, de az lesz, ez az igazi street food. (és nincs kutyaszar, hihetetlen)
Árnyas fák alatt fél óra, nézelődés, evés, szép nyári nap. De ezt is lehet fokozni: ma András barátom jött ott szembe, mondta, hogy heti egyszer meghív ebéd utáni csúcskávéra a Dérynébe. Ez!

Jövő héten veszek jógabérletet, mert a Hattyúház jógatermében az első tíznapos bérlet 2500 forint, háromszor kérdeztem vissza az őzgidaszerű recepcióslánytól, igen, annyi, akárhányszor lehet menni tíz nap alatt ennyiért. És utána a következő bérlet féláron van. Áhhh, bikramjógázni fogok, még semmilyen jógát nem csináltam, de jövő kedden reggel hétkor ott leszek - eztarészétnemlátomkristálytisztán -, át fogok szellemülni - ezt igen - , meg fogok tisztulni, és a visszaizmosodás hosszú, keserves útjára lépek. A nyári hajnalhasadtában, ohm.

Barátok írták, mondták, hogy adnak cuccot a lakáshoz, pedig nem ezért írtam a blogba – dehogyisnem, egy tengerszürke, dán designkanapé, meg Villeroy & Boch evőeszközkészlet kéne -, ez csodálatos, el is fogadom majd tőlük.
Ja, még a Krisztina térhez: megint bizonyossá vált, hogy búcsúzás után a nők többször néznek vissza a szeretett férfira. Elváltak egymástól – negyvenesek, a nő csinos, a férfi vállalhatatlan, piacos, vádliig érő gatyában, ezt mikor felejtik már el – a nő balra ment, férfi jobbra. Még kétszer visszanéztek mindketten. Aztán a férfi már nem, de a nő még kétszer.
La caza del amor es altanería. Hát, ja.
Nem is tudom, hogy nevezzük, mondjuk Versinyinnek.
Vagy Vronszkijnak? Nem, nem, nevezzük Versinyinnek.
Bámulok ki a HÉV ablakán, van egy kert Pomázon, ahol a reggeli friss fűben  mindig ül egy fehér, szürkefoltos macska, nézi a HÉV-et. Ez valami reggeli szeánsz neki. Már várom, hogy lássam.
A végállomáson új óriásplakát van, a Démonok között 2-tőt hirdeti. Nekem! Ugyan már.
Robi, az asztalos szerint június legvégére kész lesz a lakás berendezése, költözhetek.
Igyekszem, hogy a jelenben tartsam magam, tudom, hogy a kurva démonok attól berezelnek, elszaladnak.
És az új munkába belejövök, a költözés nem fog fájni, a szentendrei swingerklubos mamik kis mosolyai már kit érdekelnek, és hétfőnként szuperkávé lesz, és lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, viszont az én combom kemény lesz a bikramizétől, és nyár van, és és és éséséésé és

Mert megérdemlem – június 15. Szerda

ádámelneveziazállatokat

Van, akinek utolsó nap volt ez az iskolában – Maci fiamnak – van, akinek első, nekem, az új munkahelyen.
Bele fogok jönni, nagyon kedvesek az új munkatársak. Csak most még kicsit nehéz, amíg belejövök. (de bele szoktam jönni)
Az előző blogbejegyzés óta még több szeretet kapok, nem várt helyekről árad rám, biztatás, ajándékok, üzenetek – O. hogy írjak, D. hogy erőt kíván és ölel, G. hogy örül, hogy ismer, M. hogy faszacsajvagyok, A. hogy a titkos pénteki klubba a bor ne legyen gond, és T. és E. és I. és és és – aranyeső tesókáim, aranyeső hullik rám.
Kedden, utolsó ottani munkanapomon még egyszer végigcsámpáztam az Akácfa utcán, a volt munkatársaim sírtak, ajándékokat kaptam, de milyeneket, és öleléseket, de milyeneket, én is sírtam, hogy én ezt nem érdemlem meg.
Aztán Smic kérdezte, hogy érdekel-e Pintér Béla jegy mára, mondtam, hogy igen, és mennyibe kerül, utalom – gondoltam utoljára, ha már – de azt válaszolta, hogy ajándékba adta a jegyeket, ezen is sírtam, hogy nem érdemlem meg, mert vele, is mi volt. De ez is csak a múlt.

Wáhhh! Új munkahely a MOM Park és a Mammut között van, mostantól be sem mehetek ezekre a helyekre - ezzel a büdzsével! -, milyen az élet, Phelps mennyi pénzét tapsoltam el baromságokra ezen a két helyen - megadóan tűrte éveken keresztül -, most csak nézem kívülről a kényelmes élet templomait, de be nem mehetek, a biztonsági őr visszafordítana, a kishölgynek nincs erre kerete, s az a legjobb, hogy nem is vágyom rá.
(Most még nem, most még visz a romantikus lendület, de ha eszembe jut a Zólyomi parfüm, az August vaníliafagyija a Lövőház utcai teraszon, meg a tea, meg a jó cipők akkor jelez az addikció.) (tudom, Borsod. De nincs kényelmesebb, mint a gazdag élet mondta Villon, milyenigazavan)
Azért, ha felvesznek a szekszárdi írótáborba, oda még elmegyek. És veszek jógabérletet. (Máris engedmények, máris alkudozok magammal, bassz)

Nekem ez nem azért fog hiányozni, mert így nőttem fel. Hanem mert nem így nőttem fel, viszont Phelps mellett rászoktam. (ideje lejönni a cuccról baba)

Az a - viszonylag új - stratégiám, hogy figyelem és kiröhögöm magam, és hogy igyekszem nem haragudni. Két hét múlva egy üres lakásba kell költöznöm – én is ezt akartam! – ahol lesz pár bútor, hűtő, mosógép meg én meg a gyerekeim a hónap felében. Felmosóvödör, párna, takaró, evőeszköz, tusfürdő, lámpa, pohár, olívaolaj honnan lesz? Nem tom, majd két hét múlva gondolkodom ezen.

Az Akácfa utcai munka során legalább két dolgot megtanultam: hogy minden tartozást meg kell fizetni, és hogy rendet kell tenni.
Az előző poszt után volt, aki felhívott, írt, hogy ne mondjam, hogy mim nem lesz, mert ezzel negatív energiákat sugárzok magamra, és jöttek szembe kisfalumban, hogy olvasta mi lesz velem, na kíváncsi és mosolygott, volt aki rosszalta, volt, aki gratulált.
De megírok mindent – kinyílott a pitypang – mert itt állok, mást nem tehetek, és kurvára nem érdekel hányan és kik olvassák, kit zavar, ki kárörvend, nekem ez van: egy szenzi kis lakás (a jussom), a gyerekeim, az írás, és a hitem a fényes golyóban.
Ma este kilenc körül, hazafelé a HÉV-en, a Margit hídnál felszállt és leült velem szembe egy csinos, negyvenvalahány éves nő, akinek folyt a könnye. Sötétlila pulóver, sötétkék nadrág volt rajta, érdekes volt a gyűrűje, üveg félgömb, benne piros folyadék. Kért zsebkendőt. Hát csak megkérdeztem, hogy miért sír: mert allergiás vagy, mert fáj valami? Azt válaszolta mindkettő, meg azért, mert megtanult egyedül boldognak lenni, és ez milyen jó. Szentendrén szállt le ő is.
Azt kapom, amit érdemlek: szeretetet. (munkábabelejövök) (meghalokegycigiért)

 

Ön itt áll – 2016. június 10.

ablakok3

Megvolt már, hogy mit írok erre a hétvégére, milyen fasza kis szofisztikált szorongást,
de
az élet betolta az igazit,
úgyhogy a blog most egy ideig realtime szorongásnapló lesz,
eddig ugyanis a jelenidejű félelmeket egy külön kis füzetben vezettem (napi események, kézzel írva, intelmek magamnak), de rájöttem, hogy ez hülyeség, erre van a blog.
Hiszen ez van. Most mit alakoskodjak –mámeginthaggyukmáezt-.
(Esterházy Hasnyálmirigynaplóját olvasom, ne vetíts cica)
Jövő héttől új állásom van. K jó munka, érdekel, az interjúk alatt az derült ki, hogy jó csapatban.
Ezért a jövő héten elhagyok egy k jó csapatot, munkát, mert ott egyébként is lejárt a szerződésem.
Június végén elköltözöm Phelps-től, gyerekeim apjától, (álnév, magyar ember ő, de hirtelenjében ezt a nevet találtam neki), a hónap egyik felében egyedül fogok élni,
a hónap másik felében a gyerekeimmel. (nem akartunk hétvégi szülők lenni, sokat kínlódtunk ezen, mert agyerekekagyerekek, és tényleg a gyerekek, amikor tudod, hogy ott alszanak a szomszéd szobában, az a legjobb, ezt egyikünk sem akarta elveszíteni, perszehogynem)
16 év után egyedül kell fenntartanom két gyereket a hónap felében, magam, amíg élek, és egy lakást, amíg élek. (mégsokáig) Zirrhhgggghhhhh.
Egyszómintszáz, brutál életszínvonalesés lesz nekem, de nagy lépés az emberiségnek. (tudatosságnövekedés, valóságraébredés, tejbenvajbanfürdés vége, önállóság, felelősség, konzumidióta élet vége, vége)
Ma volt másfél iszonytató, félelemteli órám a Délinél egy teraszon, két kisüveges kóla és egy kávé mellett, most múlik pontosan.
Akkor tehát így fogok élni.
Mi nem lesz (egyideig, ugye csak egyideigbébi):
Mammutban –vagy bárhol - 3D mozi
Culinaris
edzőterembérlet (habár az egyéb okból már egy éve úgysincs, otthon kell tornázni, meg futni a parton, túlságosan lefogytam, eltűnt a kedvescicim, visszaszedni kicsit ÉS sportolni)
háztáji, bio, kifinomult ételekkel teli hűtő (biodémon se)
Phelps által kifizetett számlák
biztos anyagi háttér
friss áfonya (áááááááá, nneeeee)
ruha és cipővásárlás, leárazáskor sem
az a szuper városi női bringa, amit kinéztem magamnak
finom vörösbor, prosecco (neeee)
nagyon jó kávé (áááááááá, neeeee)
arcfiatalító csodakrémek, csodakezelések (hülyeség, a női arcnak negyven felett a szeretetteli szex a legjobb lifting)
magánbőrgyógyász, magánnőgyógyász, magánfülorrgégész, magánkisfaszom
fogorvos (ez nagyon fontos, erre ki kell találni valamit)
hazataxizás, hazasofőrözés buli után
bulizás, úgy általában (ez már megvolt, vastag pipa)
étterem
MüPa, Zeneakadémia (se Bach se Bartók, max. ingyenes templomin)
adományok, megnyugtatandó a középosztálybeli libsi egót
kafa fesztiválok barátokkal (se Virágzás Napjai, se Ördögkatlan, se semmi)
nagy trakta, sokfogásos ínyenc vacsora barátoknak (kevésfogásos se)
könyv
színház
utazás (Erdély sem, Balaton sem basszameg, ezalegfájóbb)

Mi lesz?
Mi lesz, ha eltörik egy cső? Ha elromlik a kocsi? Ha kiesik egy fogam? Ha beteg leszek? Ha nem lesz állás? Ha beüt a ménkű?
Jóvan, jóvan, állj, most mi van. Fogam kafa – hála Phelps-nek-, kocsi megy, cső ép, egészséges vagyok, ménkű ma nem ütött be.
Most mi van?
Rengeteg, irdatlan, mérhetetlen sok szeretet, segítség amit barátoktól kapok. Ceterumcenseo Phelps.
Csodálatosságok. Jóvan, jóvan, nyugi.
Ma a cukormarcipán kollégák - EncPenc, Melcsi, MásikMárti, Gabcsa Kap -  is szurkoltak nekem, és felhívott EgyikMárti, aki örül nekem és szeret, és felhívtam Ágit, aki fantasztikusan segített, meg eszembe jutott Ídit, Kacsika, Smic, András, Helga, Bori, Galambos, meg a hogyishíják akivel meggyet szedtem, akik mind szeretnek és segítenek, meg beszéltem Valiékkal, akik szeretnek és segítenek, meg a tesómmal is beszéltem ma, meg Ervinnel, mind szeret, mind azt mondták, hogy: nyugi.
Ma találkozóm volt Tünccel - aki segít és szeret-, a Bakáts téri templom előtt, de én előbb odaértem,
és eszembe jutott egy 1995-ös délután,
mikor sírva ültem itt lépcsőn a templom előtt,
mert aznap szakítottam egy pasival – aki bántott, de hülyevoltam, mér hagytam -,
és akkor, húsz éve, mikor itt sírtam, egy fekete srác mellém ült, és azt mondta angolul,
hogy miért sírsz, fiatal vagy és szép, nem akart semmit tőlem,
ennyit mondott, ment tovább, és most csak álltam a lépcső előtt,
hogy itt ültem és sírtam húsz éve, pedig semmi okom nem volt rá,
most már látom, mert tényleg fiatal voltam és szép.
Megjött Tünc, aki emlékezett az esetre – mindenre emlékszik –, néztük a lépcsőt, hogy itt volt az, mikor egy fekete srác egy percben le(bemegfel)terápiázott, hoppá.
És hogy most sincs okom sírni, de semmi. (fiatalésszép) Tünc örült nekem, csillogott a szeme, mondta, hogy írjam a blogot,
mert jól írok, de pörgessem fel. Jóvanjóvan.
Meséltem neki, hogy ma az Ajtósi Dürer sorból milyen kín volt kocsival eljutni ide -
péntek délutáni stau, egyirányú utcák szövevénye, már jó előre parkolási szorongás, nem tudtam, hogy jutok ide, mindig csak a következő lépésre gondoltam vezetés közben, hogy akkor most eljutok a Blaháig, aztán valahogy majd balra kell kavarodni, még nem tudom hogy, mert a kigondolt stratégiám bedőlt, dugó volt mindenütt, minden kanyarodósáv állt,
de hagytam hogy kialakuljon,
persze túl is mentem, de nem estem pánikba,
viszont figyeltem,
és sikerült a Lónyai utcába kerülni, kurflikkal, kanyarokkal, de sikerült, parkolóhely is lett,
pedig ezt az egészet nem hittem volna, mikor az Ajtósi Dürerről indultam-,
de nekem ez kell, csak a következő lépést kell tudnom, aztán majd odakerülök valahogy.
Majd kialakul.
A térkép előtt állok, és nem tudom hol vagyok, de van ott egy piros pötty – kikopva, mert mindenki késztetést érez, hogy odategye az ujját –, hogy Ön itt áll, YouAreHere.
Állok a kikopott piros folton, még kicsit nézem ezt az ÖnIttÁll feliratot, nem pontosan tudom hol van ez az Itt, de mingyá indulok.
Jaj. (nemjaj)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Idegenek

festmeny 2

Azért is jó az Akácfa utcában dolgozni, mert itt minden nap, perc, arc újraírja az előzőt. A világ plusz Budapest összes népe, vallása, színe itt jön-megy, kavar, slattyog, trasnyog, kiabál, álldogál, diskurál. Budai dzsipes macák vagy angyalföldi prolik rezervátumában ilyet nem látsz. Itt mindenki idegen és ismerős.
A bulinegyed széle, rendszer a káoszban, káosz a rendszerben.
Kanyarog az Akácfa a Blahától a Király utca felé, soha nem alszik. Ezer turista, minden második házban youth hostel vagy airbnb van.
Na és a sakálrészeg brit legényeken kívül kik vannak még itt? Mindenki.
Először is: a volt gettóban vagyunk.
Pajeszos, kaftános, haszid zsidó férfiak sietnek hosszú léptekkel, mindig nő nélkül, mindig kerülik a szemkontaktust. Rejtett helyekre suhannak be. Például kinyílik egy lerobbant ház automata kapuja, egy pillanatra látni, hogy a ház udvara nem is kert, hanem csodás park, fákkal, terített asztallal.
Két házzal arrébb járdába épített emlékkövek, rajta évszámok és szöveg: innen hurcolták el a nyilasok Weisz Sándort, Weiszné Holzmann Júliát, és Holzmanné Kende Terézt akiket aztán kivégeztek. (A nő anyjával laktak, nem volt pénzük külön költözni. Teri mama szépasszony volt ötvenévesen is, maceszért meg libazsírért a Dob utca végébe járt egy özvegyember boltjába, ilyenkor még csinosabban öltözött. De mindez lényegtelen. Ha nem is teljesen. Mert aztán kihajtotta lányával, vejével a kapun a többiekhez - semmit nem kell hozni, induljá már vén zsidó kurva, házbeli barátnője a függöny mögött sírdogált -, átlökdöste az ötödik kerületen, novemberi délután volt,
aztán a Dunába lőtte őt
néhány magyar.)
Jól van, nem kell erről annyit beszélni.
Már a harmadik arab borbélyüzlet nyílt az utcában március óta, bent muszlim férfiak nyírják muszlim férfiak szakállát, haját. Nemcsak hogy nők nincsenek bent soha, de más nemzetiségűek sem. Szakállas, tetkós arab srácok cigiznek az üzlet előtt, szemlélődnek. Nem lépnek arrébb a keskeny járdán ha gyalogos vagy babakocsi jön. Maszkulin területfoglalás, villogó szemek, szétvetett lábak.
A tűzfalakon óriási, gyönyörű falfestések, az egyiken felirat is, „tisztelet a budapesti varrónőknek”, kontyos nő hajlik Singer gép fölé.
A szembe házon nagy tábla: azerbajdzsáni kulturális egyesület.
És itt vannak a helyi cigányok, meg az erre vetődő cigányok, akik hol eladni akarnak valamit, hol csak erre van dolguk, hangosak, ikeás kék szatyrokkal cipekednek. Gyönyörű, erdélyi Gábor cigányok cigiznek a kisCoop előtt, öltönyben, nagy kalapban, románul beszélgetnek, színes ruhás asszonyaik arrébb állnak. Nincs szemkontaktus.
Nyílt tekintetű cigányember mondja az egyik iroda nyitott ajtajában a főnöknek, hogy ő ablakmosó vállalkozó, pár óra múlva ragyogna az ablak, ha megegyeznek.
Kikukucskálnak thai-ok, kínaiak, pakisztániak az üzletekből. Van szemkontaktus.
Meg alkalmazottaikkal, a tájszólásos székelyekkel is.
Lepukkant kisteherautós, Trianon matricás magyar vállalkozók, akik itt újítanak fel, ide szállítanak.
Trianonmatricamentes magyar vállalkozó tolat a járdán, baszódjár már meg kiabál ki a gyalogosnak, akit majdnem elütött. Van szemkontaktus.
Japán csoport halad, tableteken át nézik az utcát, nincs szemkontaktus, második emeleti ablakból hatalmas asszony szemlélődik – egész nap, mindig ott van –  odafordul a tablet, őt is megörökíti.
Legénybúcsús, vörös angol fiúk üvöltve bandáznak csecsemőnek vagy nőnek öltözve. Elképesztő. Van köztük, aki felnőtt pelenkát visel rövidnadrág helyett.
Talpig fjallravenes, biodinamikus, szőke északiak sétálnak át elegánsan az egész vircsafton.
Török büfés vágja a gyrost az ablakában, aki egyszer evett nála az barátja, azt már messziről köszönti.
Otthonkás őslakosok húzzák kerekes bevásárlókocsijukat, lassan, bicegve. Aztán ablakukban tejeskávéba áztatott kiflit majszolnak, vizslatják az utcát. Az egyik teraszról caffe latte-ba mártott croissaint majszoló francia bámul fel az ablakon kikönyöklő nénire, s az vissza rá. Majd együtt megtekintik a BKV irodába betérőket, akik hozzák bemutatni a bérletüket, mert igen, az még mindig itt van.
Jehova tanúi gyülekeznek a székházukba.
Tetovált szemöldökű, picsacigit szívó, szőkített nő kiabál át az üzlete elől a pakisztáni büfésnek, Robi, kettőre megyek az ebihalas curry-ér. Jó van, jó van, int vissza Robi.
A masszázsszalon ajtajában thai lány áll, vele szemben gázóraleolvasó. A thai csaj speciális angollal mondja a magáét, a férfi magyarul, mutogatnak, próbálnak zöldágra vergődni, elnevetik magukat.
Szlovák rendszámú Corvette parkol le, öltönyös, kevély kiskakas pattan ki, besiet a BKV székházba, egyenesen fel a címzetes vezérigazgató úrhoz mítingre. A parkolóőr lesből vár, még el sem oszlott kakaska parfümszaga, elégedett arccal lép a Corvette-hez fotózni.
Két turista férfi jön szembe, nevetnek, kezük önkéntelenül összecsúszik egy pillanatra, de már vége is, a szemüveges elengedi a másikat. Észreveszik, hogy észrevettem, van szemkontakt, sőt mosoly.
A kínai trafikos jól beszél magyarul, viccel, fekete szeme csillog.
Komor, kreol férfiak cigiznek, kávéznak némán, nem tudni, hogy cigányok, arabok, pakik, spanyol turisták, Nike póló, farmer, bárkik lehetnek. Egyáltalán itt mindig állnak és cigiznek az utcán a pasik, és nem lehet tőlük továbbmenni.
A csarnokkal szembeni kávézóból dobszó, ének tekereg ki.
Benézek: az asztalok elpakolva, középen ősz hajú, szakállas férfi dobol, adja a ritmust, néhány szót énekel ütemesen, life, up and down, up and down, we are living, up and down, körülötte körkörösen olyan ötven ember, vegyesvágott. Idős úr és felesége a szomszédból, mezítlábas rasztahajú feketék, tarisznyás bölcsészek, hipszterek, középkorú férfi, lába mellett teli kosár, tetején Bors újság.
A többség állva táncol, a szégyenlősök ülve, majdnem mindenki tapsol, sokan éneklik az up and down we are living-et. Szomorú arcú, vékony, kopott nő ringatózik, de csak kicsit, lehunyt szemmel. Ez mi lehet, bemegyek.
A mellettem állók rám mosolyognak. Először csak vigyorgok, aztán tapsolok, aztán táncolok. Kiderül, hogy ez egy ilyen izé életdicsőítő szertartás, mindenkinek.
Nem szekta, nem vallás, bármikor be lehet menni, ki lehet jönni, itt lehet kicsit örülni annak, hogy élsz, tapsolhatsz, táncolhatsz vagy csak nézed. Beugrasz egy kis tudatosságért, azt szevasz, mész tovább a piacra.
Béke van.
De a barátságos hangulat elbaszódik egyik reggel a kedvenc kávézómban, és minden félelmetes lesz. Ebben az én kedvenc helyemben az a jó, hogy itt van a város egyik legjobb kávéja és nem szól semmi. Se rádió, se zene, semmi.
Csupaüveg a fala, előtted a reggeli Blaha, iszod a szenzikirály kávét, mi kell még. Most is négyen ülünk az asztaloknál, mindenki külön. Csönd lenne, ha az egyik asztalnál ülő sötétbőrű, szakállas férfi nem üvöltetne valami videót a mobiltelefonján.
Nem látszik mit néz, de hallani, mert baromira felhangosította. Allahu Akbar, Allahu Akbar, gyors arab beszéd, lövések, jajgatás. Valami ISIS videót nézhet. Arab szónoklat, kórusban nagy tömeg felel rá. Lövések, Allahu Akbar.
Mi, többi vendégek, meg a barista nézzük a Blahát, hallgatjuk a hangjátékot, nem merünk szólni. Dermedten ülünk. Ezek a hangok… Iszonytatóak. Mi ez? Ki ez? Az én kávézásomnak mi köze van ehhez? Hogy kerül ez az én Blahámra és Akácfámba?
A férfi bámulja a telefont, senkire nem néz, nem veszi észre, vagy nem érdekli, hogy mindenki az ő telefonját hallgatja.
Utána megyek az irodába, már messziről látom, hogy előtte az utcán kis csoport cigizik – három nő és egy férfi – integetnek nekem, szép magyar élőlények, ezek az én cukormarcipán kollegáim, akiket imádok. (nem olvassák a blogot, le lehet írni)
Bemegyünk, bent szól a Bartók Rádió, a Simándy József dalverseny gáláját ismétlik. Ninh Dúc Hoáng Long a Hazám hazámat énekli, de hogy! Vele éneklem, amitől a többiek kicsit idegesek lesznek. Arany mezők, ezüst folyók – itt szokott bekönnyezni a szemem, hát még most, amilyen édesen énekli ez a srác. Aztán nevetünk és áttekerünk a Tilosra.
https://www.youtube.com/watch?v=P240JrBzPOQ

 

Belül

élethalál

- Na, kérem szépen... - morogta dr. Fent Zoltán kiváló fül-orr-gégész, miközben a vékony csövet tekergette, aminek a végén apró minikamera, reflektor, operatőr, felvételvezető, csapó, egész parányi stáb volt  – Akarja nézni? Odafordítsam a monitort?
- Persze. Ki nem akarja? - kérdezte L.
- Nem mindenki. Sokan félnek attól, hogy megnézzék a testüket belülről.
- Én szeretném látni.
- Akkor most bevezetem.
- Rendben.

Egy hét alatt háromszor nézett magába Welbach Lola.  Kivizsgálások során átesett egy koponya CT-n, egy kamerás vastagbélvizsgálaton, és egy kamerás fül orr gégészeti szondázáson.

Belesni belülre annak a kettős érzésnek a megélése, hogy ez vagyok, nem ez vagyok. Nézni belülről a testünket - ami, miközben nézzük, fortyog, lüktet, zakatol, és nézzük, de nem értjük ezt a működést, miközben tudjuk, hogy mi vagyunk a gazda -, na, ez priceless.
Félelmetes és csodálatos, Karinthy odalenne érte.
Saját koponya CT-t nézni borzongató. Hiába keressük lényünket, önmagunkat benne, pontosan olyanok vagyunk, mint a halálszagú koponyák a katakombákból, sírokból. Csontok, rétegek, üregek, háromdében. Az agyvelő, mint egy dió. (Wáh, ez a fejem! Ebben vagyok! Ha meghalok, ezt fogják majd látni, akik kiásnak)

A bélvizsgálat (nem, nem ment át kakirétegen a szonda, kakilás után csinálják, nem, nem ott kakiltam, hanem itthon, igen, fürödtem utána, válaszolta gyerekeinek), és az orrüreg vizsgálat (nem, nem ment át fikarétegen a szonda, ott már nincs fika, válaszolta gyerekeinek) egészen másfajta képet mutatott Lola belsejéről.
Rózsaszín járatokat látni, amik puhák, mint egy angyal, vagy mint egy túrófánk.
A bélvizsgálatnál oldalvást, felhúzott lábbal kell feküdni, miközben a proktológus bevezeti a szondát a fenékbe, és tolja tovább, és tovább. A páciens előtt ott a monitor, ha akarja nézheti. Élő adás a seggből Tillával és Liptai Claudiával. Csúcs. Kanyargó utak, de hova vezetnek?
Az orrszondázásnál is ilyen puha járatokon halad át a fül-orr-gégész által bedugott kamera, de ez szerencsére stresszmentes, mert nem hülye pózban kell vergődni félmeztelenül, csak ülni egy széken, felöltözve. Ugyanolyan lágy, sima utakat látni ott is, mint alul.
Mindenütt rejtélyes járatok, amik továbbtekeregnek a sötétbe.
Az utolsó kontrollvizsgálaton Lola megkérte dr. Fent Zoltánt, hogy vezesse az orrüregen túl a szondát, még mélyebbre. Az orvos - miután Lola aláírt egy nyilatkozatot, hogy minden felelősséget vállal az esetleges komplikációkért  - finoman továbbtolta a cuccot.
A már ismerős barlangocskák, járatok után vékony hártyákon hatolt át a szonda – apró lukakat vágott rajtuk lézerrel, kellemetlen volt, de nem fájt -, míg nem megérkezett egy üregbe, amiben egy kis, ezüstös golyó lüktetett.
- Ez mi Doktor Úr?
- A mag.
- A szívem?
- Nem, nem a szíve. Maga is látja, hogy nem úgy néz ki. Ez a magja.
- És a hártyák, amiken átment a szonda?
- Ja, azok csak a félelmek, vágyak, modorok, szerepek, hazugságok, satöbbi.
Hallgattak, nézték az opálosan fénylő gömböt a monitoron.
- Ez vagyok én?
- Ez.