Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

meguntam félni

meguntam félni

Hiába élni a szakadék szélén, kezdjük a végén

2016. december 17. - Lola Welbach

 

ferfitemel

Beszámoló Editnek férfiakról, télről.

Circikém,
odavagyok, romjaimban heverek. (nem)
Mostanában valahogy csak karácsonyi hangulatban andalgó, velünkkorú párok jönnek szembe -
akik tudják a jó párkapcsolat titkát,
akik nem dugnak félre, hé, gondolatban sem!,
akik drágámoznak és édesemeznek, fogdossák egymást társaságban is, meg kábé mindig,
akik tizenéves házasság és két gyerek után is minden héten (kétszer?) hatalmasakat huncutkodnak,
akik szelíden, őszintén, pohárdobálás nélkül meg tudják beszélni problémáikat, de úgy ám, hogy azt követően sem zörögnek csontvázak Bergsfjord gardróbszekrényükben (estjük zárása nyilván gigaszex),
akik tudják jól szeretni egymást élethosszan -,
szóval az elmúlt néhány hét során bizonyos tapasztalatok alapján szembe kellett néznem azzal, hogy valószínűleg alkalmatlan vagyok a magamkorú rendes életre, a normális viszonyra. (azmilyen?) (demivanhamégis?)
 Nem gond Circikém, magamnak csináltam.

De hiányzik a férfierő. A férfilét. A férfi. Férfi.
Nem, most nem a szexről van szó, hanem arról, hogy elvesztettem a postaládám kulcsát.
És, franc aki megette, sehogy nem tudom kipiszkálni belőle a számláim, nota bene a felszólító számláim. Szomszéd kulcsa nem nyitja. (A régi címre persze küldtek, Phelps felhívott, hogy a Katasztrófavédelemtől kaptam ajánlott levelet, wtf kérdeztem riadtan, azt felelte „látod, végre foglalkoznak az ügyeddel”)

Venni kéne egy másik, megfelelő postaládát, felfúrni, az egész projectet menedzselni, megoldani. Valamint el kéne érni, hogy végre elektronikusan küldje az ELMŰ és a Vízművek a számlákat. (Igen, tudom, regisztrációs ügyben is a gyengeelméjűség tüneteit mutatom, minden kódot és rejtélyes jelszót követelő honlaptól sokkot kapok. Képtelen vagyok követni, milyen számsorokat kérnek rajtam számon ezek a szigorú cégek.)
Ennek az lesz a következménye, hogy mindjárt kikapcsolják a villanyt meg a vizet. (amiket befizetnék, ha hozzájutnék a számlákhoz)

Vannak dolgok, amit csak a férfiak tudnak megoldani. Én csípőből megfőzök egy tízszemélyes, tízfogásos indiai vacsorát. Csípőből lövök. Kosztolányiról három órán át tudok beszélgetni, szóismétlés nélkül. Tudom mikor, hova kell tenni a hangulat végett gyertyát, mécsest. Kiválóan játszom ukulelén. Szórakoztató vagyok ágyban is. De egy elveszett postaládakulcs kifog rajtam. Vergődök a tárgyi élet talaján.
Nem tudok összerakni egy papírdobozt, hiába van rárajzolva egyértelmű nyilakkal hogyan s mikéntje.
Még mindig nem tudok párhuzamosan parkolni – habár kaptam barátoktól útmutatást mikor erről írtam, de én csak attól fogom tudni, ha valaki mellettem ül, és szól, hogy "most", aztán mondja, hogy mit rontottam el negyedszerre is, és akkor ötödjére meglesz –, félek lemenni a pincébe a fáért, mert úgy érzem magam, mint Clarice Starling a különösen veszélyes sorozatgyilkosok között. Pedig ebben a pincében csak pókok vannak. Asszem. Nem tudom felfúrni a függönykarnist, és nincs kinek esedeznem, hogy ezt megtegye. Minden fúrós férfibarátom elfoglalt, nem ér rá (né und kétgyerek, karácsonyi andalgás stb.). A többinek meg nincs Black and Decker-e.

A férfiak befúrnak tiplit, feltesznek polcot, könnyedén bikáznak autót és nyitnak ki konzervet, tudnak regisztrálni pokoli honlapokra, tudnak gyújtóst szekercézni, felhozzák a fát horrorpincékből, beszorítják a fenyőfát a talpba, meg tudják oldani a Küklopsz problémát, és mindezek után Ithakában fel tudják ajzani az íjat.
Ezt szeretem bennük, hogy konkrétak, tömörek, nagyok. Nehezek. Leleményesek.
T
énfergek a felfúrandó képek, a bepurhabozandó rések közt. Nem rossz ez Circi, csak némileg hiányos. (gyerekeimről nem írhatok, megtiltották a kis mocskok. jól vannak)

Én is láttam a videót a héten, mikor a berlini metró lépcső tetejéről hátbarúgással küld le egy nőt a lépcső aljába egy férfi. (az nem férfi) Egyszer meg a Lehel piacnál láttam, mikor egy ötvenes pasit, aki bevásárlás után kezében nagy tálca tojással ment a feleségével, egy szembejövő srác véletlen vagy szándékosan meglökött. Repült a földre harminc tojás. A pasi beszólt, a srác rögtön ütött, majd mikor a pasi földre került ott rúgta tovább a fejét. Álltak körben a többi férfiak, nézték. Senki nem lépett közbe. A szörnyeteg kifulladt, abbahagyta, elsétált. A fekvő ember fejéből szivárgó vér összekeveredett a tojások sárga levével.
Erejükről nem tudják, milyen hatalmas.

Aztán egy nyári hétvégén láttam, mikor négy tüneményes Mekk Mester megvalósított egy bódét lécekből az egyikük telkén. Méregettek, morfondíroztak, vitatkoztak, okoskodtak, ástak, szögeltek, néha elcseszték, szivatták egymást, nevettek. Annyira viccesen és édesen csinálták, hogy odaültem a munkaterület elé egy hosszúlépéssel és csak élveztem az eseményeket. Nem tudják, milyen helyesek.

Dübörög bennük a tesztoszteron, ennek a csodájával sem lehet betelni. Engem fizikailag még nem bántott egy sem. Ja, még azt is szeretem bennük, hogy okosak, érzékenyek -habár sok érzelmi autista-, meg hogy a nőktől teljesen eltérő módon kommunikálnak, és hogy nekik semmi doboz is van a fejükben, ami sok mindenre magyarázatot ad, meg hogy speciális, koncentrált arccal fúrnak, és utána, mikor elkészült végre a nagy mű, felpattintanak egy sört és elégedett, na-ezt-megcsináltam pofával nézegetik a szöget, amit betipliztek.
Azt az arcot szeretem legjobban.

Azt mondtad Circikém, csak az első tél lesz nehéz. Benne vagyunk, és mégsem rosszkedvünk tele. Jóvanna, tényleg nem jár minden, csak hatalmas egóm baszakodik, ismersz. De: a témát folytatjuk! A férfiak farkának csodálatos mivoltáról karácsony és szilveszter között írok.
Ölel
Lola
Ui: levelet a hét elején írtam, ma egy másik szomszéd kinyitotta a postaládát, rengeteg számla megvan! Regisztrálást megint megúsztam.

Inkább Asgard

norepul

Ja, és voltam a héten haldoklónál is, de ezt sem írom meg. (angyala ölében van. most) Úgysem érdekel titeket.

Titeket nem érdekelnek a valódi félelmeitek, nem akartok szembenézni velük, toljátok azokat, elfordítjátok a fejeteket, csak a szexre, a viccesre kattintotok, féltek azoktól a kényelmetlen érzésektől, amik elhomályosítják a jó kis kellemes, középosztálybeli rutinotokat.
Fostok belegondolni az igazi parába, szétmálló időtökbe, saját halálotokba, a mélyszegénységbe, a gyerekbántalmazásba, az újkori népvándorlásba, abba, hogy császárrá koronáztak egy klímaválságot tagadó animális lényt, kínos látni a saját környezetszennyezéseteket, azt, hogy a Föld beteg a konzumidiótizmusunk miatt, észre sem veszitek, hogy mindig a telefonotokat basztatjátok, hogy a kommunikációtokban nincs figyelem és jelenlét, hogy a karácsonyotok egyenlő a vásárlással és a zabálással, nem látjátok, hogy nem tudatosan éltek. Nem tudjátok, kik vagytok.
Csak vannak ezek a homályos szorongások. Black Friday. A Black Sabbath előzenekara.

Nem tudjátok, hogy az állat és az angyal között vagyunk, ki félig macska, ki félig aligátor, ki félig kerub. Reggelente beülsz egyedül a kocsiba, tolod az irodáig, egyesből váltasz kettesbe, naponta két órát szennyezed a világot, csak azért, hogy kényelmesen juss el a garázsodból a mélygarázsig. Hány éve csinálod? Barátom meg fogsz halni. És majd csak az utolsó percekben fogod meglátni, hogy egybe vagyunk, egy lény vagyunk mind.

Jártam a héten az IKEA-ban is. Konzumidiótaként keringtem a lomok közt. Vásároltam. Erről eszembe jutott, hogy társírója voltam a Hideg hideg hideg című skandináv sci-fi kriminek, ami nem jelent meg, nem is fog. (jobb ez így)

Inkább Asgardról írok ma, nem a fent sorolt félelmekről.

Előzményként legyen elég annyi, hogy egy Asgard nevű dán nyomozót üldöz az orosz titkosszolgálat, és persze összejön egy Helga nevű német nővel, akivel elvetődnek egy lakatlan trópusi szigetre. Ott Asgard a banánevéstől furcsa állapotba kerül. In medias res:

Asgard a sziget barlangja felé rohant az ösvényen. Útját kidőlt fa keresztezte, át akarta ugrani. Nem sikerült. Felpattant, tovább száguldott. Bele egy liánba. Káromkodva szaggatta le magáról. Az ösvényt patak szelte át, ezt is át akarta ugrani. Nagy lendülettel. Nem sikerült. Kificamodott a bokája, elterült, most már tényleg ideges lett. Sántikálva vonszolta magát tovább. Arcába bokrok ágai csaptak, bonobó horda sikoltozott felette, vizelnie kellett. Egyetlen pillanatra eszébe jutott Helga – akit utoljára a parton látott, a nő ép a bikini-vonalát szőrtelenítette egy fenyőfáról leszedett gyantával, mikor a semmiből felbukkant - roaff, roaff, roaff - a helikopter. Nem féltette Helgát, tisztában volt vele, hogy ki tudja magát dumálni, ha arra kerül a sor. De ő, Asgard nem tudja magát kidumálni, soha nem is tudta. Vlagyivosztokban sem, Jászberényben sem, Bogotában sem, és az Isten verje meg, sehol sem. Végre elért a barlanghoz, lihegve kapaszkodott a sziklahasadék szélébe. Hallotta még a helikoptert, de a roaffogást már puhán tompította a dzsungel sűrű, nedves békéje.

A  majmok is hallgattak végre, csak a termeszek rágtak, meneteltek a fák törzsén. „Szergejék üldöznek, vagy ha nem ők akkor kik? Megint kudarcot vallok, mint Vlagyivosztokban? Vajon meddig bírja a vérkeringésem, hogy folyvást kanos vagyok a banántól?  Apropó, mi a bánatos faszomat keresek egy trópusi szigeten, az én évi tizenöt fokos átlaghőmérséklethez szokott skandináv szervezetemmel? Most mi járunk ezzel a mániákusan szőrtelenítő nővel vagy csak szexelgetünk? Hogy lehet itt cigihez és vodkához jutni? És ki vagyok én valójában? "– cikázott a fejében egyszerre hét kérdés. Nem hét, hanem nyolc. A halántékát dörzsölte, mint mindig, mikor megfeledkezett valamiről.

Asgard, kincsem, Te nem létezel. Az Asgard szó csak egy IKEA kanapé neve, háromszemélyes, kihúzható. Sajnálom drágám – hallotta fejében az anyja káráló hangját. Mami hagyj békén a hülyeségeiddel, nem vagyok kanapé, és Skerson öcsém sem állólámpa. A fiaid vagyunk, megmondta a terapeuta. Menj ki a fejemből. Koncentrálnom kell, meg kell tudnom, hol vagyok, meg kell találnom a professzort, és eszembe kell jusson, miről feledkeztem meg…

- Rólunk feledkeztél meg – szólt egy szelíd, valódi hang, végre nem az anyja képzeletbeli kotkodácsolása. Felegyenesedett, a homályba bámult. Csillogó, fekete szempár nézett vele szembe. Madár rikoltott magasan a párás csöndbe, Asgard nem bírt megmozdulni. Karnyújtásnyira tőle, a barlang szájában zöld pikkelyekkel borított gyíkember állt. Teste halványan ragyogott. Mosolyogott.

Szögek

szogek

Vendégposzt, Emma Norton nevű blogolvasóm írta. Fogadjátok szeretettel.

Fázik.
Didereg.
Szinte hallja a fogak koccanását.
Bömbölteti a fűtést a fiatban, de reszketés nem múlik.
A kocsiban megáll az idő, szinte csak a fák suhannak a kinti villódzásban.
Fél.
De mitől?
Idegesen beletúr a hajába, nagy levegőt vesz, megpróbál lenyugodni, ki akarja kilazítani az izmait, erőtlenül próbálja elterelni gondolatai zümmögését.
Óóó, bárcsak lekapcsolhatná a fejét!
Matatni kezd, rágót keres, perszehogy leesik, perszehogy pont a gázpedál alá, csendesen vigyorogni kezd, már-már ismerősként köszönt rá ez a káosz, mikor hozzámegy.
Végiggondolja az elmúlt pár óra eseményeit, a kapkodást, a sok telefont, az anyám nyugitól-az idegesítő melós dolgokig. Mindig ez van, de neki sosem mondja, mert minek is, meg úgyis megoldja és akkor már tök felesleges.
Vajon várja?
Vajon neki is vannak apró szögek ilyenkor a gyomrában? Vagy a pasik egyáltalán nem ilyenek?
Meg van a rágó, végre nem koccannak a fogai – kicsit megnyugszik.
Elered az eső. Egy pillanatra rácsodálkozik az ablaküvegre, minden cseppet egyfelé sodor a menetszél - szereti.
Elhatározta nem tesz fel most sem kérdéseket. Olyanokat.
Csak emilyeneket.
Minek kérdezzen rá olyasmire, amire úgy sincs válasz?!

Közeledik.
Szögek ütődnek a gyomrában, szinte hallja a fémes hangokat, egy pillanatra lehunyja a szemét. Szögek helyett inkább pillangókat akar! Színes, le-föl táncoló pillangókat!
…mindig ez van. Fantáziál. Vajon beteges? Vagy sem?
De tény, hogy segít.
Ez segítette egész életében.
Amikor beviharzott a fickó az életébe, akkor is ez lökte át a holtponton, a lelkiismeret „deraszurdokában”.
A fantázia. Hogy képes látni dolgokat. Meg nem történt, de megtörténhető dolgokat.
Amikor kimászott a szurdokból, egyre többet, egyre élesebben látta magukat.
Folyton szeretkeztek.
Amikor csak tudtak.
Úgy összecsiszolódott a testük, mint a szájban a fogak.  A nyelv végigsimítja őket és jó.
Egyszerűen jó érzést okoz.
Villámlik. Ömleni kezd az eső, muszáj bekapcsolni az ablaktörlőt, oda az esőcseppek vándorlása, helyette filmpörgés hallatszik. Régi mozigép, még a hangot is hallja. Mosolyog.
Nincs is tisztába vele, de mosolyog.
Szereti a saját filmjeit. Úgy rendezi, ahogy akarja, úgy vágja, ahogy akarja, ott hagyja abba, ahol akarja.
Szabadság.
Tökéletes.

Ezt most megkérdezi.
Tőle.
Ha odaér.
Ha már túl lesznek a gomolygó, párás ködben zajló testek harcán.
Az ő filmjeit.
Oda fog hasalni a csípőjéhez, leheletével súrolni fogja a szőrös combokat és békén hagyja.
Hagyja, hogy beszéljen.
Hagyja, hogy ezerszer megpördítse azt a sörös poharat.
Hagyja, hogy csak ő legyen. Ő maga.

Rossz a reggel? Szar az élet? Keresd Vivient!

Rossz a reggel? Szar az élet? Keresd Vivient!

Délután ötkor írom ezt és már fekete az ég, megint befordultunk Mordor sötét idejébe, ennyi idősen el kéne fogadnod a téli időszámítást, de az első hetekben ez mindig letaglóz, hogy már délután éjsötét van és hideg, de ezt is meg fogod szokni, minden évben megszokod, írás közben hallgasd Beethoven g-moll zongoraversenyét, igyál vörösbort, és bízz benne, hogy a jövő héten megint ott lesz Vivien, aki majd szétoffolja reggeli szarkedved, ott fog állni, adja az újságot, és legalább ő hisz a november utáni életben.

A Batthyányi téri HÉV végállomásnál reggelente egy csaj úgy osztja az ingyenújságot, hogy életkedvével fényt gyújt a munkába menetelő, búvalbaszott zombikba:

- Hideg van hölgyeim és uraim, és ha én mondom, hogy hideg van, akkor tényleg itt a zimankó, közeledik a november, ne féljünk tőle, itt az újság, ingyen van, nem csíp, nem harap az újság, jó reggelt kívánok!

Ilyeneket kiabál, minden reggel mást. Sokan már messziről mosolyognak rá, várják, hogy lássák. (például én) Ki ragyog itt?

Becserkésztem, barátkoztam vele – könnyen ment –, csináltam vele interjút. Aztán leírtam, megszerkesztettem, és végül rájöttem, hogy igazából hangban jön át a lány személyiségének sava-borsa.
Az unagi, ahogy Ross Geller mondja. Ezért most hangos a blog.
Jó reggelt Vivi! Carpe diem!

[soundcloud url="https://api.soundcloud.com/tracks/290670954" params="color=ff5500&auto_play=false&hide_related=false&show_comments=true&show_user=true&show_reposts=false" width="100%" height="166" iframe="true" /]

Welbach Lola naplója – Október 11. Kedd

nokakassal

„Én, Bridget Jones végeztem a szívügyekkel, és már csak a hedónia megélésének áldozom hátralévő életem-”

Ma munka után csapatépítő tréningbe keveredtünk a kolléganőkkel, mert kitalálódott, hogy testületileg menjünk el moziba a Bridget Jones naplójának harmadik részére. Utána ittunk egy pohár bort, és már a második körben a szexről beszélgettünk, nyilván. Nagyon sokat nevettünk.

Ahogy Bridget elhatározza a filmben, hogy szalonnás seggét visszaépíti, úgy jutott eszembe már a múlt héten, mikor az edzésről írtam, hogy nekem is vissza kell edzenem szotyorék testrészeim a komfortos szintre. Neo-hoz most nem tudok járni, ezért reggelente fogok itthon tornázni – ótejóég! Mikor??? –, némi célzott ügyeket, úgymint: plank, fekvőtámasz és a sarokban porosodó seggedző szerkezet szorgalmas nyiszorgatása. Sötétben, hajnali hatkor. (áááá elhaló sikoly)

Mondta Adél barátnőm, hogy minden blogposztomban van egy kis szomorúság, ami egyrészt igaz, másrészt magam előtt is érthetetlen, miért írom ilyenekre, mert egyébként vidám ember vagyok. Jó, néha sírok. Sag schon. De az életet komplexen nézem, és nemrégiben megtanultam, hogy a fos időszaktól nem csak gyötrődni lehet, hanem rá is lehet csodálkozni, ezt is meg kell élni, ezt is el kell fogadni. Ígérte valaki, hogy nem fog néha fájni? Probléma?

Érdekes megfigyelés: mindig akkor vesznek észre a férfiak, mikor egyáltalán nem akarok pasizni! Mikor nem akarok semmit. Mikor pasizási szándékkal vetettem bele magam valamibe – buliba, utazásba, nyárba , őszbe – akkor soha nem történt semmi. Mintha láthatatlan lennék. Mikor eszembe se jut és csak vigyorgok vagy sírok, mikor csak nézek hülyén és csak úgy vagyok, amilyen vagyok, akkor gyönnek csőstül. Nyilván mert akkor nem vagyok sok, nem vagyok modoros, manipulatív, mert nem akarok semmit, és ez vonzó. Igazi.

Öröm! Az élet annyira vicces, és én akkora szuperlúzer vagyok, hogy az tényleg bámulatos. Élek!

És nem érdekel, hogy hány éves vagyok. (sok) Az sem, hogy ennyi idősen miként kéne viselkednem. (nem így) És nem érdekel, hogy ciki a Bridget Jones. És nem érdekel, hogy ciki a "ciki" szó.
A blog mostantól hetente egyszer fog megjelenni, hiszen írok mást is, igazi írást, valamint bonyolódott az életem, figyelnem kell a munkámra, a gyerekeimre, a koncentrációs gyakorlatokra, és ugye plank meg fekvőtámasz. Ezért nincs kapacitásom heti kettőre. De hétvégén, szombat vagy vasárnap reggel lesz poszt. De lesz ám, mert velem mindig történik valami.

 

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz – Október 8. Szombat

street-art-3

Pár évvel ezelőtt heti ötször jártam edzeni a V8-ba, Neo óráira. A tréning kemény volt és hatásos. Ennek következtében a testem is az volt. Őszintén: kinek van kedve reggel nyolckor – vagy bármikor – fekvőtámaszozni, felülni, guggolni százszor?
Csináltam, de túl akartam lenni rajta, tudtam, hogy majd utána lesz jó.
Az érzés, hogy ma is megtettem, és a magabiztos testbirtoklás - szaknyelven testtudat -, az volt a jó. (und a seggem) Untam, utáltam, mígnem az egyik kazánszürke reggelen Neo betolta a Zen-t.
Azt mondta:
- Ne akarjatok túl lenni rajta. Legyetek benne a gyakorlatban.

Megragadt bennem ez a dolog. És úgy egy éve már csinálni is tudom: mikor arconbasz a szívlapát, és nagyon, nagyon fáj, mikor várom, hogy legyek már túl az edzés ezen részén, akkor hologramban megjelenik előttem Neo, zzzzz, ott áll szétvetett lábbal, karbatett kézzel, izompólóban, és mondja: Ne akarj túl lenni rajta. Legyél benne. Ez a te életed. Éld meg ezt is.

Mindfullness, Zen, Eckhart Tolle, Obi-Wan Kenobi.

A cigányasszonyt, akit öt éve figyelek  - reggelente fegyelmezetten siet át a belvároson a HÉV felé, tiszta, viseletes ruhájú, vékony kis nő, nyílt, szomorú arcú negyvenes, dolgozni megy, de máshogy mint a többi ember, mindig gondterhelt, öt éve ugyanaz a fekete táska, soha nem telefonál, nem cigizik, nincs nála kávéspohár, nem eszik zacskóból croissant, nem bámészkodik, nem beszélget, csak siet leszegett fejjel, havonta annyiból élhet, amennyit egy hétvégére költenek itt a Tommy Hilfiger kardigános, dzsippes, jóléttől ernyedt, de edzett seggű, midlife crisisos szépasszonyok -,  na, ezt a nőt, tegnap végre hallottam beszélni.

Tegnap reggel a végállomás egyik padján ült egy tizenhat körüli roma fiú, cigizett, kezében sörösdoboz, hosszú lábai messzire nyúlnak a padtól, szinte fekszik, nem is ül, szakadt Nike cipő, állig felhúzott, kopott dzseki, csinos arcán gúnyos, zavart mosoly. Előtte állt a nő, fekete táskáját a hóna alatt szorította, és azt mondta:
- Ezt csinálod fiam, adom a pénzt iskolára, te meg sörözöl?  Hát, látod hogy megszakadok? Ezért dolgozom rátok? Hogy itt lássalak inni? Hogyan megy ez?
A nő hangosan beszélt, de nem kiabált, nem volt zavarban, annyira sebzett volt, hogy nem érdekelte ki hallja, igazából csodálkozott, hüledezett. A srác nem válaszolt, merev mosolya álca volt, neki kínos volt a jelenet.

Elindul a Hév, folyik a könnyem, első megálló Pannóniatelep. Aranyfényben ragyog a rét, nyakörves sziámi macska ül a fűben, közel a sínhez. Nyugodtan néz a szemembe.
Sírok cica, van ilyen. Nézd, benne vagyok a gyakorlatban. Ez az én történetem. Nekem ilyen a történetem, pont ilyen.
Csillaghegyen ott az olvasós hajléktalan, most is olvas, mindig olvas.

Szentendrét teliragasztgatták street art feliratokkal, imádom!

Mi ez a Népszabi ügy?! Ezt így hogy?!

Új életemben azt játszom, hogy

  1. luxusba kitelepített dizőz vagyok, tévedés áldozata, Udvaros Dorottyás dacos tehetség, Te rongyos életes, toprongyos életes, mitől tudsz olyan édes lenni, mint a mézes,
  2. különleges küldetéssel ledobott FBI ügynök vagyok, álnéven élek egy gondosan felépített álegzisztencia mögött, de valójában a világkatasztrófa elkerülésén dolgozom társaimmal,
  3. angyal vagyok a Berlin felett az égből, láthatatlan vagyok, hallom mit gondolnak az utasok a HÉV-en, ember akarok lenni én is, meg akarom tapasztalni a földi életet, de az egészet ám, teljes magasságában és mélységében, az egész kurva életet. Ahogy a földlakók mondják. Néhanap.
street-art-4

Magányosan sétáló macska – Október 4. Kedd

magany6

Tudósítás a költözésről, direkt homályos képekkel.

Elköltöztem. Amíg nincs kész a szobájuk, nem rendezkednek be ide a gyerekeim is a megbeszélt félidőre, de azért pénteken majd ők is itt alszanak, matracon.

Sötétben kelek, tea. Nagy egem van a teraszra nyíló franciaablakból, odaülök a babzsákba, nézem, ahogy világosodik. Szürke felhők száguldanak. Gyakorlom a semmire gondolást, hogy a gondolatok ne száguldozzanak.

Ez reggel könnyebb. Egyedül ez könnyebb.

Este hazajövök a munkából. Eszem valamit, beszélek a gyerekeimmel. Rádió, a Kossuthon Esterházy hangjáték. Utána Bartók, vagy ma, Cassandra Wilson. Blogolvasók kedves levelei. (mert vannak! leveleznek velem!)
Írok. Nézem a lakást.

Nincs fájdalom, nincs sírás, ez a költözés alaposan kiérlelt távozás, sok évünk van benne Phepls-szel, majd megírom, nagy tanítás, a pakolást végigröhögtük, segített Kari, Ilona, a gyerekek is. Nincs háború, mindenki jól van.
Nézem a lakásomat, nagyon jó, és nagyon furcsa. Gyömöszölöm bele az aurám, szokom.
Menhelyi kóbor macska vagyok, bárhová kerülök, óvatosan szaglászom, lesem a nyíló ajtókat, nézem, honnan nem rúgnak el, de ha elrúgnak, vállat vonok – macskák is tudnak vállat vonni, azzal a ha ez neked jó, nekem mindegy kifejezéssel pofácskájukon -, elkotródom. Szívós kis kóbor macska vagyok. (hrrr, torokból morog) Füleim hátracsapom, de nem menekülök, figyelek.  

Kipakoltam pár dolgot: Boritól kapott lámpát, Annától kapott poharakat, Enc Penctől a mécsestartót, Angéla párna, Phelpstől a Leonardo könyv, Andrástól a Borsókép, Smicéktől plakát, Versinyitől az ex libris, gyerekeimtől festmények.

polc-2

Lefekszem, koncentrációs gyakorlat, olvasás, utána arra gondolok, hogy Istentől mindent megkapok, gyereket, helyet, barátokat, jólétet, nagy eget. (ma reggel is, mi volt: miközben a Parlamentet néztem megismerkedtem egy fizikussal, aztán Versinyinnel kávéztam, majd munkába menet megállt előttem egy villamos, rajta a barátnőm, felszóltam neki, Ágikám,  leszállt, megöleltük egymást)

peco

Éjszaka álmomban Budapesten voltam, hurcoltam a dobozaim, sok ház közt ott az enyém is, aminek az aljában Jolánka műhelye van, kinézett és azt mondta, hogy jó lesz ez. Az utcán Versinyin megy el, csak a hátát látom, egyre hangosabban mondom a nevét, nem hallja vagy nem akarja hallani, aztán már kiabálok: jössz te még az én utcámba.
Csinálok egy táblázatot, hogy ne feledjem el befizetni a dolgokat. (ezt nem álmomban, hanem ébren) 

Időről időre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak ő az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengő rengetegbe, vagy a nyirkos vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.
Rudyard Kipling

 

 

Idő van! Csak azt ne hidd, hogy félek – Szeptember 21. Szerda

nomadarral

 

Levél egy barátnak, benne minden fontos dolog: késés, Törőcsik Mari, Gyalog Galopp, idő.

Drága Ancsika, édes Mamintim!

Az, hogy tíz év után megint találkoztunk, mélyen megérintett. És nem csak én éreztem, hogy ugyanott folytatjuk a beszélgetést, a nevetést, mint ahol akkor abbahagytuk. Tudom, hogy te is így vagy ezzel.

Most szombaton korán reggel mentem jógára, esett az eső. Persze késésben voltam, és ebbe a kurva elit terembe nem engednek be az óra kezdete után – bár lehet, hogy ez minden jógateremben így van -, szóval nyomtam a gázt, ott akartam lenni, bikram jóga Katusnak jó, kell neki.
A rakpartról kanyarodtam fel a Margit hídnál, van ott egy lámpa, ahol, ha késésben vagy, ajánlott elérni a zöldet, különben négy évig vársz a pirosnál. A lámpa a kanyarban van, van előtte egy hosszabb, egyenes szakasz, a sárgát már messziről láttam, na, ha egy kicsit megtolom még átérek, nyerek négy évet, beengednek az órára, győztem. Megnyomtam a gázt, és rögtön tudtam, hogy ez a terv tévedés.
Nem bírtam bevenni a kanyart, egyenesen tovább csúsztam a vízen, száguldottam a kanyar szembeni oldalán lévő villanyoszlop felé, át egy zebrán, fel a járdára. Közben a következők jutottak eszembe: neki fogok menni az oszlopnak, de milyen szerencse, hogy nem áll ott gyalogos, kerékpáros, pedig itt sokan szoktak várni, erre megy a bringaút is a rakpartra. És meglepődtem, hogy milyen iszonytató erő van a kocsiban, amit most nem én irányítok. (mikor irányítom valahogy nem tűnik fel) Aztán a késésről eszembe jutott a Törőcsik Maris esetünk is, meg az is, hogy megint  akarod veled találkozni. Közben csúsztam, végül neki is mentem az oszlopnak. De semmi komoly. (Tudom ám, hogy ilyenkor tilos a satufék)

Mikor a Törőcsik Mari megvárattuk! Éééééé! Életem egyik oszlopsztorija! Szolnokon voltunk apró kis színészek, onnan gyorsan feljutni Pestre úgy lehetett – akkoriban -, hogy az ember előző este a színészklubban bekéredzkedett valaki kocsijába, bárkihez, aki másnap indult fel a fővárosba. (fel!) Hát úgy alakult, hogy Törőcsik Mari és Maár Gyula ment másnap Pestre, Mari mondta (Mari!), hogy szívesen felvisz hármunkat, téged, engem meg Pulcsit, nyolckor vár minket a színészház előtt. Nagy örömünkben Pulcsi színészházi lakásában csapra is vertünk két jó üveg bort meg két doboz cigit, vigadoztunk az éjszakában. Egy ágyban aludtunk hárman, vagy csak ketten és a harmadik matracon? Ezt már nem tudom, csak azt, hogy jó kis éjszaka volt, rengeteget röhögtünk, de közben intettük magunkat: reggel nyolckor lent kell majd állni, visz minket a Törőcsik Mari.
De nem csörgött a vekker. S habár csak pár órát aludtunk, valami rejtélyes okból mégis magunktól felébredtünk nyolc előtt két perccel. De csak kettővel. Innentől a nap minden momentuma megvan a fejemben, és meglesz, míg élek.
Pulcsi egyetlen lendülettel ült fel az alvásból, amely hirtelen mozgásra mi ketten is felébredtünk és azonnal mi is felültünk, habár az azt megelőző pillanatban még másnapos kómában hevertünk. Az ággyal szemben volt egy óra a falon, azt néztük mindhárman, némán, amin, nem, nem igaz, de, de igaz, nyolc óra volt. Az idő kitágult, megállt, Pulcsi kimondta az igazságot:

-        A kurva életbe.

De hogy mondta! Azóta sem hallottam soha, senkitől hitelesebben ezt a mondatot. Még most is itt van a fülemben. (tiédbenistudom) És még most is kihagy a szívem, hogy eszembe jut. (meg mindig hangosan felröhögök) És abban a pillanatban felcsöngetett a Mari. Vinnyogva, szűkölve ugrottunk előző napi ruhánkba. Leírhatatlan pánik, három perccel előtte még aludtunk, kikúrt másnaposan kapkodtunk, kotorásztunk. Leszáguldás. Lent a nemzet legnagyobb színésznője majd szétrobbant a dühtől, hogy ilyen skandalum, hogy szívességet tesz és mi, fostos kis galacsinszínészek, pofátlanul késünk. (igazavolt) Beültünk hátra, és nemcsak azért nem szóltunk egy szót sem, mert nem mostunk fogat, és ha szabadkozni merünk, Smaug gyilkos leheletével terítettük volna le Törőcsik Marit és Maár Gyulát, hanem mert sokkot kaptunk a ténytől, hogy mit voltunk képesek művelni. Emlékszem, Törőcsik bőrkesztyűben vezetett, és a továbbiakban tökéletesen ignorált minket, mint élőlényeket. Mozdulatlanul, de tökéletesen mozdulatlanul ültünk hátul hárman, Szolnoktól az Andrássy útig. Abban a két órában öt évet öregedtem.

Ancsika, mert az idő mindig elmegy, mindig kések, és csak nézek, mint a Pulcsi, hogy a kurva életbe.

Nem dicsekvésképpen mondom, de azóta már egy Oscar díjas operatőrt is megvárattam. Munkaügy volt, kiver a víz, ha csak eszembe jut, majd elmesélem.

Mert mindig kések, minden vonatot, minden jelentkezési határidőt, minden szerelmet pont lekések, eddig alig voltam jelen a életemben, mindig csak vártam, hogy majd más lesz, és közben az egész életem egy hatalmas késés, későn jövök rá hogy mit akartam, hogy elcsesztem, hogy akkor írónak kellett volna felcsapnom, nem színésznek, hogy meg kellett volna mondanom valakinek (például Sárikának), hogy szeretem, de már késő, most látom, milyen óriás ő. Mindig csak nézem az órát, hogy a kurva életbe. És közben, hogy nézem az órát további dolgokat kések le.

Akkor, Szolnokon fiatalok voltunk, de Maminti, én kimondom: nem érzem, hogy most öregek vagyunk! Néztem magunkat a filmben, amit akkor csináltunk, amit a minap elküldtél, alig mertem letölteni a wetransferről. Egy film annyira intenzív, és én ezt nem láttam azóta, húsz éve. Milyen csikók voltunk, minden előtt voltunk még – pedig akkor arcoskodtunk, hogy mennyire tudjuk, mi a stájsz -, és, pedig, szerencsére mit sem sejtettünk arról, miben lesz még részünk. (nevezzük kalandnak azt a sok mindent) Bámulatosan szépek, édesek voltunk, és wáhhh, erről fogalmunk sem volt. Néztem a filmet, de nem voltam szomorú.

- Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat!
-
Nem vagyok halott, nem akarok a taligára kerülni, csuda jól vagyok.
-
Mit kényeskedsz, mint egy gyerek?
-
Má’ jobban vagyok, nem vagyok halott.
-
Nem baj, mindjárt az leszel.
(
Maminti,ezenmennyitröhögtünk?)

Tudok én menni, hű, de jól érzem magam.

Vágj bele, abba, tudod mibe, amiről beszéltünk! Menni fog! (vagy már bele is vágtál?) Ancsika, csodálatos, hogy találkoztunk, és még csodálatosabb, hogy barátságunk rejtélyes módon kibírta a sok néma évet, talán azért, mert amiket átéltünk – azajamaicaidzsesszdobos, együttlakás, permanens bulik, buszsofőr stb.-, amiket végigcsináltunk, az akkor csak úgy észrevétlenül lerakódott az idő egyik rétegébe, de életünk során a mélyben először szén, aztán gyémánt lett belőle, és most nagyon értékes. Én is csak most látom, hogy ragyog.

Szeretnék veled találkozni, kétnaposat, amit megbeszéltünk. Belinkelek ide egy klippet, léci hallgasd végig. Hangosan! Kockás ruháról küldöm a fotót!
I
dőt akarok veled tölteni
Mesélj
Szeretlek
éééééééééé
K
atus  

https://www.youtube.com/watch?v=gZ-pN13movo

Úr ír, úrinő padon ül – Szeptember 17. Szombat

parton

Nem érdekel, hogy mit gondoltok rólam, én nem gondolok rátok egyáltalán. Coco Chanel

 A szerdai bulin végre megint összekerültünk Edittel, viháncoltunk, ilyenkor olyan mintha pasikkal flörtölnénk, pedig nem velük, hanem az élettel flörtölünk, figyelmen kívül hagyjuk, hogy íróbulin ilyet nem illik, meg azt is, hogy kik vagyunk mi, senkik. Játsszuk a gruppit. Ennyi idősen!

Asztalunkhoz gyűltek, tenyerünkből ettek az Írók, szokás szerint. Mert nevettünk, mert különös báj áradt belőlünk. (mondta egy Író, és azok tudják az igazságot) Nem akartunk senkitől semmit, de figyeltünk ám. Cigit lejmoltunk Bereményitől, kérdeztük más nagy emberektől, hogy hát te ki vagy, mert tényleg nem tudtuk, impertinens módon szelfiztünk. (megmégami) János és tanítványai.

Bulifotókkal narcisztikusan telehemzsegtem a Facebook-ot, kihirdetve, hogy megjelent egyetlen novellám, tehát író vagyok. Edit is az, csak szerinte ő még nincs felfedezve, ehhez képest a WMN oldalra ír, ráadásul pénzért, akiknek én nem kellettem, ingyen sem! A Facebook posztokra - a lájkok mellett - jött is a libsi értelmiségi baráti, ismerősi körömből az obligát fanyalgás, hogy túlzás. Szóltak páran, hogy ezt azért ne, tényleg ne. Te nem vagy író, cicccca. Meg ez mennyire kínos. És még aki nem szólt, wáhhh. (tudod mit? ne olvasd)

Megfigyelés testközelből: írók buliban nagyon isznak. (néhány kivétel, mondjuk Tóth Krisztina, Spiró) Szerintem ilyen estéken azért isznak féktelenül, mert végre szünetel az íráskényszer, és kibukik az igazság, azaz, hogy nem bírják el saját személyiségük súlyát. A túl sokat látás nagy terhe – ahogy tesóm mondja. Krúdy, Hemingway, Csáth, stb. (Kosztolányi nem ivott)

Phelps megállapítása szerint, ha megfelelő buliban tudsz érdekesen inni és cigizni, baj nem lehet, művész vagy.

ijallas3

Nem vagyok író. Ki az? Aki sokat ír, és sokan olvassák? Oravecz Nóra. Aki a kánon része, számon tartja a Szakma, de kutya nem veszi a könyvét? Nemíroknevet. Aki mindennap ír és ismert? Jókai Mór. Aki a saját útját járja, elismert, de még nem sztáríró? Danyi Zoltán. Aki a saját útját járja, elismert, és már sztáríró? Péterfy Gergely. Aki ismert és zseni? Karinthy Frigyes. Akiről a szakma tudta, hogy zseni, de a Vörösmarty téri könyvvásáron öt darab könyvet vett tőle a publikum? József Attila. Aki vérével írta meg regényét, de életében a szakma mégsem ismerte el, úgy, ahogy kellett volna? Borbély Szilárd. Aki mindennap ír, s emellett gondosan felépített médiaszemélyiség? Karafiáth Orsolya. Aki a saját útját járja, mindennap ír, nem zseni, nem sztár, alig olvassák? Én.

Író az, aki ír, és aki annak gondolja magát. Akinek szövege örömet okoz másoknak. És hogy a fanyalgó budapesti überértelmiség szerint csak akkor vagy író, ha annak tekint Z, ha Y méltat az ÉS-ben, ha X csinál veled interjút, arra magasan teszek.

Az íróbulikban éjjel egykor pattannak el a pántok, akkor következik a Többi Író ekézésének kegyetlenül őszinte félórája. Ilyenkor végigsorolják a fos szerzőket, úgymint Stephen King, Bret Easton Ellis, J. K. Rowling, Helen Fielding. De hajnali három körül olyat is hallottam már, hogy Murakami Haruki is kevés. Ulickaja is. Szeretnék én - meg a fikakirályok is - olyan könyvet írni, mint a Ragyogás, az Amerikai pszicho, a Briget Jones. Aztán kivilágos virradatkor jön a záróakkord, a kortárs magyarok zúzása. (rajtamkívülmindenkiModoros)

Hova pozícionálod magad, ez a kérdés. Hát én magam sehova. De ez az egész önértékelés csak játszódás, úgysem vagyok elégedett egyik szövegemmel sem, mindegyiken mindig javítani kell, soha nincs kész egyik sem. Ide a blogba a magam életét írom, ez csak napló, heti kétszer gyorsan-hamar megírva. A könyvembe másokét és magamét írom, jövőre megjelenik, az lesz majd a kurva nagy irodalom, hej.

Kukorelly, az írókurzusok Piton professzora szerint, az írás élvezetforrás, boldogságfokozó, terápia, írj. Ehhez tartom magam. Most, most, most élvezek baby.
De mi van még.

erkelyen

Borsóval elmentünk az üres lakásomba, lakók kiköltöztek. Jövő héten odacuccolok két sporttáskával, egy matraccal, fürdő, konyha működik. Aztán majd mindennel, mikor az Asztalos Robi beszerelte a berendezést. De most még szék, asztal nincs, mondjuk nem zavar. De hogy fogom fenntartani egyedül az életem? Milyen lesz, ha nem látom a gyerekeim minden nap?

Kinéztem magamnak egy szenzi újgenerációs vibrátort, mert olvastam mérvadó blogban, hogy negyven felett minden nőnek ajánlott. Nekem még nincs, majd most. Elleszünk kettecskén. Jellemző, mire akarok költeni. (megírom ám)

Mutattam Borsónak az íjállást, hülyéskedtünk, fotózott, kimentünk a Dunapartra. Negyedórára szétváltunk, kicsit ültem azon a padon, bámultam a Dunát. Jövő héttől akkor ez lesz. Most megnézek a gyerekeimmel három Jóbarátokat. Aztán kiteregetek. Aztán írok. Szabadság, te szülj nekem rendet.

parton2

süti beállítások módosítása