Azért is jó az Akácfa utcában dolgozni, mert itt minden nap, perc, arc újraírja az előzőt. A világ plusz Budapest összes népe, vallása, színe itt jön-megy, kavar, slattyog, trasnyog, kiabál, álldogál, diskurál. Budai dzsipes macák vagy angyalföldi prolik rezervátumában ilyet nem látsz. Itt mindenki idegen és ismerős.
A bulinegyed széle, rendszer a káoszban, káosz a rendszerben.
Kanyarog az Akácfa a Blahától a Király utca felé, soha nem alszik. Ezer turista, minden második házban youth hostel vagy airbnb van.
Na és a sakálrészeg brit legényeken kívül kik vannak még itt? Mindenki.
Először is: a volt gettóban vagyunk.
Pajeszos, kaftános, haszid zsidó férfiak sietnek hosszú léptekkel, mindig nő nélkül, mindig kerülik a szemkontaktust. Rejtett helyekre suhannak be. Például kinyílik egy lerobbant ház automata kapuja, egy pillanatra látni, hogy a ház udvara nem is kert, hanem csodás park, fákkal, terített asztallal.
Két házzal arrébb járdába épített emlékkövek, rajta évszámok és szöveg: innen hurcolták el a nyilasok Weisz Sándort, Weiszné Holzmann Júliát, és Holzmanné Kende Terézt akiket aztán kivégeztek. (A nő anyjával laktak, nem volt pénzük külön költözni. Teri mama szépasszony volt ötvenévesen is, maceszért meg libazsírért a Dob utca végébe járt egy özvegyember boltjába, ilyenkor még csinosabban öltözött. De mindez lényegtelen. Ha nem is teljesen. Mert aztán kihajtotta lányával, vejével a kapun a többiekhez - semmit nem kell hozni, induljá már vén zsidó kurva, házbeli barátnője a függöny mögött sírdogált -, átlökdöste az ötödik kerületen, novemberi délután volt,
aztán a Dunába lőtte őt
néhány magyar.)
Jól van, nem kell erről annyit beszélni.
Már a harmadik arab borbélyüzlet nyílt az utcában március óta, bent muszlim férfiak nyírják muszlim férfiak szakállát, haját. Nemcsak hogy nők nincsenek bent soha, de más nemzetiségűek sem. Szakállas, tetkós arab srácok cigiznek az üzlet előtt, szemlélődnek. Nem lépnek arrébb a keskeny járdán ha gyalogos vagy babakocsi jön. Maszkulin területfoglalás, villogó szemek, szétvetett lábak.
A tűzfalakon óriási, gyönyörű falfestések, az egyiken felirat is, „tisztelet a budapesti varrónőknek”, kontyos nő hajlik Singer gép fölé.
A szembe házon nagy tábla: azerbajdzsáni kulturális egyesület.
És itt vannak a helyi cigányok, meg az erre vetődő cigányok, akik hol eladni akarnak valamit, hol csak erre van dolguk, hangosak, ikeás kék szatyrokkal cipekednek. Gyönyörű, erdélyi Gábor cigányok cigiznek a kisCoop előtt, öltönyben, nagy kalapban, románul beszélgetnek, színes ruhás asszonyaik arrébb állnak. Nincs szemkontaktus.
Nyílt tekintetű cigányember mondja az egyik iroda nyitott ajtajában a főnöknek, hogy ő ablakmosó vállalkozó, pár óra múlva ragyogna az ablak, ha megegyeznek.
Kikukucskálnak thai-ok, kínaiak, pakisztániak az üzletekből. Van szemkontaktus.
Meg alkalmazottaikkal, a tájszólásos székelyekkel is.
Lepukkant kisteherautós, Trianon matricás magyar vállalkozók, akik itt újítanak fel, ide szállítanak.
Trianonmatricamentes magyar vállalkozó tolat a járdán, baszódjár már meg kiabál ki a gyalogosnak, akit majdnem elütött. Van szemkontaktus.
Japán csoport halad, tableteken át nézik az utcát, nincs szemkontaktus, második emeleti ablakból hatalmas asszony szemlélődik – egész nap, mindig ott van – odafordul a tablet, őt is megörökíti.
Legénybúcsús, vörös angol fiúk üvöltve bandáznak csecsemőnek vagy nőnek öltözve. Elképesztő. Van köztük, aki felnőtt pelenkát visel rövidnadrág helyett.
Talpig fjallravenes, biodinamikus, szőke északiak sétálnak át elegánsan az egész vircsafton.
Török büfés vágja a gyrost az ablakában, aki egyszer evett nála az barátja, azt már messziről köszönti.
Otthonkás őslakosok húzzák kerekes bevásárlókocsijukat, lassan, bicegve. Aztán ablakukban tejeskávéba áztatott kiflit majszolnak, vizslatják az utcát. Az egyik teraszról caffe latte-ba mártott croissaint majszoló francia bámul fel az ablakon kikönyöklő nénire, s az vissza rá. Majd együtt megtekintik a BKV irodába betérőket, akik hozzák bemutatni a bérletüket, mert igen, az még mindig itt van.
Jehova tanúi gyülekeznek a székházukba.
Tetovált szemöldökű, picsacigit szívó, szőkített nő kiabál át az üzlete elől a pakisztáni büfésnek, Robi, kettőre megyek az ebihalas curry-ér. Jó van, jó van, int vissza Robi.
A masszázsszalon ajtajában thai lány áll, vele szemben gázóraleolvasó. A thai csaj speciális angollal mondja a magáét, a férfi magyarul, mutogatnak, próbálnak zöldágra vergődni, elnevetik magukat.
Szlovák rendszámú Corvette parkol le, öltönyös, kevély kiskakas pattan ki, besiet a BKV székházba, egyenesen fel a címzetes vezérigazgató úrhoz mítingre. A parkolóőr lesből vár, még el sem oszlott kakaska parfümszaga, elégedett arccal lép a Corvette-hez fotózni.
Két turista férfi jön szembe, nevetnek, kezük önkéntelenül összecsúszik egy pillanatra, de már vége is, a szemüveges elengedi a másikat. Észreveszik, hogy észrevettem, van szemkontakt, sőt mosoly.
A kínai trafikos jól beszél magyarul, viccel, fekete szeme csillog.
Komor, kreol férfiak cigiznek, kávéznak némán, nem tudni, hogy cigányok, arabok, pakik, spanyol turisták, Nike póló, farmer, bárkik lehetnek. Egyáltalán itt mindig állnak és cigiznek az utcán a pasik, és nem lehet tőlük továbbmenni.
A csarnokkal szembeni kávézóból dobszó, ének tekereg ki.
Benézek: az asztalok elpakolva, középen ősz hajú, szakállas férfi dobol, adja a ritmust, néhány szót énekel ütemesen, life, up and down, up and down, we are living, up and down, körülötte körkörösen olyan ötven ember, vegyesvágott. Idős úr és felesége a szomszédból, mezítlábas rasztahajú feketék, tarisznyás bölcsészek, hipszterek, középkorú férfi, lába mellett teli kosár, tetején Bors újság.
A többség állva táncol, a szégyenlősök ülve, majdnem mindenki tapsol, sokan éneklik az up and down we are living-et. Szomorú arcú, vékony, kopott nő ringatózik, de csak kicsit, lehunyt szemmel. Ez mi lehet, bemegyek.
A mellettem állók rám mosolyognak. Először csak vigyorgok, aztán tapsolok, aztán táncolok. Kiderül, hogy ez egy ilyen izé életdicsőítő szertartás, mindenkinek.
Nem szekta, nem vallás, bármikor be lehet menni, ki lehet jönni, itt lehet kicsit örülni annak, hogy élsz, tapsolhatsz, táncolhatsz vagy csak nézed. Beugrasz egy kis tudatosságért, azt szevasz, mész tovább a piacra.
Béke van.
De a barátságos hangulat elbaszódik egyik reggel a kedvenc kávézómban, és minden félelmetes lesz. Ebben az én kedvenc helyemben az a jó, hogy itt van a város egyik legjobb kávéja és nem szól semmi. Se rádió, se zene, semmi.
Csupaüveg a fala, előtted a reggeli Blaha, iszod a szenzikirály kávét, mi kell még. Most is négyen ülünk az asztaloknál, mindenki külön. Csönd lenne, ha az egyik asztalnál ülő sötétbőrű, szakállas férfi nem üvöltetne valami videót a mobiltelefonján.
Nem látszik mit néz, de hallani, mert baromira felhangosította. Allahu Akbar, Allahu Akbar, gyors arab beszéd, lövések, jajgatás. Valami ISIS videót nézhet. Arab szónoklat, kórusban nagy tömeg felel rá. Lövések, Allahu Akbar.
Mi, többi vendégek, meg a barista nézzük a Blahát, hallgatjuk a hangjátékot, nem merünk szólni. Dermedten ülünk. Ezek a hangok… Iszonytatóak. Mi ez? Ki ez? Az én kávézásomnak mi köze van ehhez? Hogy kerül ez az én Blahámra és Akácfámba?
A férfi bámulja a telefont, senkire nem néz, nem veszi észre, vagy nem érdekli, hogy mindenki az ő telefonját hallgatja.
Utána megyek az irodába, már messziről látom, hogy előtte az utcán kis csoport cigizik – három nő és egy férfi – integetnek nekem, szép magyar élőlények, ezek az én cukormarcipán kollegáim, akiket imádok. (nem olvassák a blogot, le lehet írni)
Bemegyünk, bent szól a Bartók Rádió, a Simándy József dalverseny gáláját ismétlik. Ninh Dúc Hoáng Long a Hazám hazámat énekli, de hogy! Vele éneklem, amitől a többiek kicsit idegesek lesznek. Arany mezők, ezüst folyók – itt szokott bekönnyezni a szemem, hát még most, amilyen édesen énekli ez a srác. Aztán nevetünk és áttekerünk a Tilosra.
https://www.youtube.com/watch?v=P240JrBzPOQ
