Welbach Lola évvégi Briget Jones-os naplósorozata, félelmekkel, örömökkel. Eljött az igazság pillanata.

December 20. Vasárnap
Mit várok a legjobban a Karácsonyban?
Azt, mikor a gyerekeim kibontják az ajándékokat, és viháncolnak?
Nem, mert sokkal jobban szeretem, mikor nem tárgyaknak örülnek.
Azt, mikor kibontom a saját ajándékom?
Nem, mert tudom, hogy szépet kapok, ott voltam a vásárlásánál.
Azt, mikor mondják, hogy isteni finomat főztem?
Nem, mert mindig azt főzök.
Vagy azt várom legjobban, hogy Szenteste, túl az ajándékozáson, vacsorán, elégedetten dőljek hátra a kanapén páromhoz bújva, kezemben egy Courvoisier XO Cognac-kal, miközben a gyermekeim békésen társasjátékoznak a kandalló fénye előtt?
Nem, mert ez, ebben az inkarnációmban esélytelen.
Vagy azt, mikor rokonsággal ülök vidám vacsorán?
Nem, mert bár a vacsora vidám és szeretem őket, de UFO vagyok köztük, mindig is az voltam.

Hát én azt várom legjobban, hogy ajándék, vacsora, vendégség, mosogatás után végre megnézzem az Igazából szerelem filmet, és abban is a két kedvenc jelenetemet.
Amikor Emma Thompson titokban sír a hálószobában. (mert Emma T. csodálatosan tud veszteni)
Meg mikor a Keira Knightley-ba szerelmes srác a feliratmutogatós jelenet legvégén azt mondja magának, hogy „Elég. Vége van”. (mert a srác csodálatosan tud túllépni a veszteségen)

Egyébként jól vagyok, csinálom, örülök, de kibaszottul irigylem a kanapéjukon elégedetten üldögélő stepfordi feleségeket, akiknek nem ez a karácsony csúcspontja. (akik szintén ezeknél a jelenetnél sírnak, tiiinghh, csak ők ezt soha nem fogják megírni egy blogban bibibibi)

https://www.youtube.com/watch?v=2y-8vxObugM

https://www.youtube.com/watch?v=B7u6bMBlCXw