Egyik reggel kinyitom a szekrényt és csak kinyúlt, megkopott ruhákat találok. Nincs mese. Abból kell választanom, majd indulni.
Ekkor lesz itt a világvége.
Azt, hogy jóformán földönfutó vagyok, és úgy tűnik, nincs olyan férfi a földkerekén, akivel együtt képzeljük el a jövőt, elviselem. Én akartam felborítani mindent körülöttem, akkor bírjam. De attól, hogy divatjamúlt, megviselt, kukába való rongyokat kéne felvennem, végleg elkeseredek. Nekem ez logikus. Lehet, hogy egy-két lépést kihagytam, de többet biztos nem.
Váratlanul tör rám a félelem. Rövid idő múlva már egy üzletben vagyok. Néha elég a nyugalmamhoz egy harisnyanadrág. Kézben tartom a dolgokat, nincs baj. Igaz, azt hittem könnyebb lesz az új élet. Mit csináljak, kiderült nem.
Pár hétig elégedetten nézem a ruhatáram. Aztán megint jön. Mi lesz, ha egyik napról a másikra megy tönkre mind? Venni kell pár darabot. Mi mást tehetnék, nem várhatom meg, míg tényleg megtörténik. Hogy nem sikerült, hiába szerettem volna.