Akár félelmetes is lehet, hogy Lola Welbach Anyák napján semmi különöset nem érez. Csak a szokásosat.
Mióta meghalt az anyja, ha nem is jut eszébe minden órában – ez nem lenne igaz -, de kétnaponta biztos.
Meglát az utcán egy nőt, ismerős mozdulattal igazítja kezében a nehéz szatyrot, pillanatra azt hiszi ő az. Azzal a mondattal szól oda a gyereknek, hogy ágyazzon be, mint az anyja neki régen. Pucolja a zöldséget, észreveszi, hogy az anyja mozdulata. Megáll, néz maga elé. Most többet gondolkozik róla, mint mikor élt, tényleg akkor derül ki valaki fontossága, ha már nincs itt.
Mit mondana neki, ha most találkoznának? Arról mesélne, hogy milyen szülőnek lenni neki, hisz az anyja alig látta annak. Elmesélné neki, hogy bejött az életébe egy faktor, amire nem számított, amiről nem olvasott a szülőfelkészítő könyvekben, oldalakon, és az anyja sem mondta. (Mint annyi mindent.)
Mert Lola közben rájött, ha gyereke van az embernek, az olyan, mint a szerelem első fázisa, ami párkapcsolatban elmúlik, de gyerekkel nem. Az a mámorító időszak, mikor mindent szeret az ember a másikban, teljesen, egészen. (De a szexus gyötrése nélkül.)
Elmondaná, hogy mikor délután megy a gyerekért és hirtelen meglátja, elgyengül, milyen gyönyörű még távolról is. (Pedig azt hitte, már megszokta.) Meg ahogy fut az edzésen, figyel a játékra, a többiekre, az milyen. És mikor beteg a gyerek, és hány meg hasmenése van, az nem undorító, nem gond eltakarítani, hiszen belőle jött ki. Elbúcsúznak, igyekszik a gyerek az iskola felé nagy reggeli fényben. L. nézi a világ legkedvesebb járását.
Verset mond a gyerek, izgul, szorítja kis kezét, Lola ül a nézőtéren, miért fáj a keze, ja, mert ő is szorítja a magáét.
Falja az ebédet a gyerek, felnéz, mondja, jaj, de finom.
Beágyaz utána – mert persze sokszor elfelejti a kis mocsok-, megszagolja a pólóját, ez az ő illata. A világ legjobb szaga, íze, színe.
Mióta szülő olyan nevetséges dolgoktól tud félni! Minden gyerekbántásos hírtől fizikai fájdalmat érez. De nemcsak ettől, karácsonyi reklámtól is könnyes a szeme, ha jó reklám, ha van benne gyerek. (Árvakutyástól is.)
Elmondaná az anyjának, hogy évek óta nem aludta ki magát. Meg hogy a teste megsínylette a gyereket, mi tagadás, nem szupermodell. (Jó, hát előtte sem volt az.)  Ideges rá, mikor három dolog tetejébe, még ő is jön, hogy Anya figyelj, és akkor nem is tud figyelni.
De mikor vacsora közben beszélgetnek és keresi a szavakat, ahogy összeállnak benne a dolgok, mesél, csillagközi lényekről, bálnákról, a szorzótábla titkairól, a maximum szót még mindig maszkimumnak mondja, ez mindent megér. 
Lola az anyáknapi ünnepségen minden évben az első vers első sorától kezdve bőg. (Mint mindenki.) Egyrészt mert már nincs itt az anyja, és mikor még itt volt, nem vette ki a kezéből a szatyrokat. Másrészt mert az ünnepség a köszönetadásról szól, és L. tudja, hogy a gyereknek nincs miért köszönetet mondania. Pont fordítva: Lola köszöni, hogy kapott az élettől egy ilyen esélyt. Aztán azért is sír, mert hálás saját magáért, ezzel az anyával lett az, aki lett. Szól az úúúgy az szeretném meghálálni, vagy legalább, megpróbálni. Már nem festi ki ilyenkor a szemét, nem akar mosómedve lenni a végére.
Ezért nem érez semmi különöset, csak a szokásosat: gyereke van, és a mai nap, mint ahogy mindegyik, Anyák napja. Tehát Gyereknap.
Milyen lehetett az anyjának ez? Ilyen? Vagy más? Ezt is meg kell majd beszélniük. Addig is innen üzeni L.: szeretlek. Olyannak, amilyen voltál.