Jövő héten Nagypéntek. Na, reggel átmentem a boltba. A fák finom kis levelei közül fény ragyogott, pöttyözte a járdát. Nagy metszőollóval a szomszéd nyírta a bukszust. Beértem a sövény zöld illatába, fejem az út túloldala felé kaptam. Anyu áll ott padlizsánszín ballonkabátjában, szorítja táskáját. Mellette Apu, mákos haja világít, integet.
- Ne feledd Picikém! – kiálltja át nekem.
Nem feledem. Tízéves vagyok, megyek haza az énekkarról. A társasházi kerítés sövényét nyírja a szomszéd, zöld illat, ragyogó péntek délután.
- Csókolom Ica néni.
- Szia Lolikám.
Mindketten halljuk az üvöltést a házból, de úgy teszünk, mintha nem hallanánk. A lakásban Anyu a nappaliban áll sokszáz ledobált könyv közt és csak söpri, söpri tovább a könyveket a polcról, ordít.
- Hol van te rohadék, hova dugtad?!
Anyu borderline szindrómás. (Tudom majd meg, mikor felnövök.) Apu már részeg, véres az arca, az üvegajtó alsó része kitört, ropognak a szilánkok. Apu alkoholista. (Ezt gyerekként is tudom.) Bemegyek a szobámba. Nem sírok, á, ezen nem szoktam sírni. Olvasom tovább az új pöttyös könyvem, a Katrin professzort. Csak ne találkozzak pár napig Ica nénivel, nem akarom látni, hogy sajnál.
Később persze sokat sírtam ezen is.
Ilyenkor, Nagypéntek körül mindig eljönnek, hogy ne feledjem: adtak, amennyit tudtak. Szenvedő emberek voltak, Krisztus akkor is, most is szereti őket. A halálos ágyukon felfénylett minden, láttam.
Pár éve már vissza is tudok inteni. Sőt, átszólok:
- Igen, ti vagytok az én szüleim. Szeretlek titeket! Rock and roll!
A boltban friss sóska van, imádom, hurrá! Holnap kirándulás, színház, imádom, hurrá! Fák, virágok, fény! (i. h.)
https://www.youtube.com/watch?v=6td7ecacZic
cím: Nemes Nagy Ágnes
artwork by Katherine Stone