Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

meguntam félni

meguntam félni

Örkény István: Anyu

2017. január 22. - Lola Welbach

gyerekugrik

Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. (…)
Az Üllői út vége táján nincs is más, mint az anya, kézen fogva, a kisfiával.
Magas termetű, szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy.
A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. (…)Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca - nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén - valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.
A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett
az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen:
- Lacika, szervusz.
- Szerbusz, anyu - mondta a kisfiú.
Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta:
- Most átmehetsz, Lacika.
A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.
Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt, és nézett a villamos után.
Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. "Miért nem megy át az a gyerek?" - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcába, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától – de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautómobilok, szembejövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők - mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna...
Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.
Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket... Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk...
Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye: Lacika lelépett a járdaszigetről.
Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközeiben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam - mert írva állt anyu homlokán -, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.

A bejegyzés trackback címe:

https://meguntamfelni.blog.hu/api/trackback/id/tr6712281867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása