Vendégposzt, Emma Norton nevű blogolvasóm írta. Fogadjátok szeretettel.

Fázik.
Didereg.
Szinte hallja a fogak koccanását.
Bömbölteti a fűtést a fiatban, de reszketés nem múlik.
A kocsiban megáll az idő, szinte csak a fák suhannak a kinti villódzásban.
Fél.
De mitől?
Idegesen beletúr a hajába, nagy levegőt vesz, megpróbál lenyugodni, ki akarja kilazítani az izmait, erőtlenül próbálja elterelni gondolatai zümmögését.
Óóó, bárcsak lekapcsolhatná a fejét!
Matatni kezd, rágót keres, perszehogy leesik, perszehogy pont a gázpedál alá, csendesen vigyorogni kezd, már-már ismerősként köszönt rá ez a káosz, mikor hozzámegy.
Végiggondolja az elmúlt pár óra eseményeit, a kapkodást, a sok telefont, az anyám nyugitól-az idegesítő melós dolgokig. Mindig ez van, de neki sosem mondja, mert minek is, meg úgyis megoldja és akkor már tök felesleges.
Vajon várja?
Vajon neki is vannak apró szögek ilyenkor a gyomrában? Vagy a pasik egyáltalán nem ilyenek?
Meg van a rágó, végre nem koccannak a fogai – kicsit megnyugszik.
Elered az eső. Egy pillanatra rácsodálkozik az ablaküvegre, minden cseppet egyfelé sodor a menetszél - szereti.
Elhatározta nem tesz fel most sem kérdéseket. Olyanokat.
Csak emilyeneket.
Minek kérdezzen rá olyasmire, amire úgy sincs válasz?!

Közeledik.
Szögek ütődnek a gyomrában, szinte hallja a fémes hangokat, egy pillanatra lehunyja a szemét. Szögek helyett inkább pillangókat akar! Színes, le-föl táncoló pillangókat!
…mindig ez van. Fantáziál. Vajon beteges? Vagy sem?
De tény, hogy segít.
Ez segítette egész életében.
Amikor beviharzott a fickó az életébe, akkor is ez lökte át a holtponton, a lelkiismeret „deraszurdokában”.
A fantázia. Hogy képes látni dolgokat. Meg nem történt, de megtörténhető dolgokat.
Amikor kimászott a szurdokból, egyre többet, egyre élesebben látta magukat.
Folyton szeretkeztek.
Amikor csak tudtak.
Úgy összecsiszolódott a testük, mint a szájban a fogak.  A nyelv végigsimítja őket és jó.
Egyszerűen jó érzést okoz.
Villámlik. Ömleni kezd az eső, muszáj bekapcsolni az ablaktörlőt, oda az esőcseppek vándorlása, helyette filmpörgés hallatszik. Régi mozigép, még a hangot is hallja. Mosolyog.
Nincs is tisztába vele, de mosolyog.
Szereti a saját filmjeit. Úgy rendezi, ahogy akarja, úgy vágja, ahogy akarja, ott hagyja abba, ahol akarja.
Szabadság.
Tökéletes.

Ezt most megkérdezi.
Tőle.
Ha odaér.
Ha már túl lesznek a gomolygó, párás ködben zajló testek harcán.
Az ő filmjeit.
Oda fog hasalni a csípőjéhez, leheletével súrolni fogja a szőrös combokat és békén hagyja.
Hagyja, hogy beszéljen.
Hagyja, hogy ezerszer megpördítse azt a sörös poharat.
Hagyja, hogy csak ő legyen. Ő maga.