Levél egy barátnak, benne minden fontos dolog: késés, Törőcsik Mari, Gyalog Galopp, idő.

Drága Ancsika, édes Mamintim!

Az, hogy tíz év után megint találkoztunk, mélyen megérintett. És nem csak én éreztem, hogy ugyanott folytatjuk a beszélgetést, a nevetést, mint ahol akkor abbahagytuk. Tudom, hogy te is így vagy ezzel.

Most szombaton korán reggel mentem jógára, esett az eső. Persze késésben voltam, és ebbe a kurva elit terembe nem engednek be az óra kezdete után – bár lehet, hogy ez minden jógateremben így van -, szóval nyomtam a gázt, ott akartam lenni, bikram jóga Katusnak jó, kell neki.
A rakpartról kanyarodtam fel a Margit hídnál, van ott egy lámpa, ahol, ha késésben vagy, ajánlott elérni a zöldet, különben négy évig vársz a pirosnál. A lámpa a kanyarban van, van előtte egy hosszabb, egyenes szakasz, a sárgát már messziről láttam, na, ha egy kicsit megtolom még átérek, nyerek négy évet, beengednek az órára, győztem. Megnyomtam a gázt, és rögtön tudtam, hogy ez a terv tévedés.
Nem bírtam bevenni a kanyart, egyenesen tovább csúsztam a vízen, száguldottam a kanyar szembeni oldalán lévő villanyoszlop felé, át egy zebrán, fel a járdára. Közben a következők jutottak eszembe: neki fogok menni az oszlopnak, de milyen szerencse, hogy nem áll ott gyalogos, kerékpáros, pedig itt sokan szoktak várni, erre megy a bringaút is a rakpartra. És meglepődtem, hogy milyen iszonytató erő van a kocsiban, amit most nem én irányítok. (mikor irányítom valahogy nem tűnik fel) Aztán a késésről eszembe jutott a Törőcsik Maris esetünk is, meg az is, hogy megint  akarod veled találkozni. Közben csúsztam, végül neki is mentem az oszlopnak. De semmi komoly. (Tudom ám, hogy ilyenkor tilos a satufék)

Mikor a Törőcsik Mari megvárattuk! Éééééé! Életem egyik oszlopsztorija! Szolnokon voltunk apró kis színészek, onnan gyorsan feljutni Pestre úgy lehetett – akkoriban -, hogy az ember előző este a színészklubban bekéredzkedett valaki kocsijába, bárkihez, aki másnap indult fel a fővárosba. (fel!) Hát úgy alakult, hogy Törőcsik Mari és Maár Gyula ment másnap Pestre, Mari mondta (Mari!), hogy szívesen felvisz hármunkat, téged, engem meg Pulcsit, nyolckor vár minket a színészház előtt. Nagy örömünkben Pulcsi színészházi lakásában csapra is vertünk két jó üveg bort meg két doboz cigit, vigadoztunk az éjszakában. Egy ágyban aludtunk hárman, vagy csak ketten és a harmadik matracon? Ezt már nem tudom, csak azt, hogy jó kis éjszaka volt, rengeteget röhögtünk, de közben intettük magunkat: reggel nyolckor lent kell majd állni, visz minket a Törőcsik Mari.
De nem csörgött a vekker. S habár csak pár órát aludtunk, valami rejtélyes okból mégis magunktól felébredtünk nyolc előtt két perccel. De csak kettővel. Innentől a nap minden momentuma megvan a fejemben, és meglesz, míg élek.
Pulcsi egyetlen lendülettel ült fel az alvásból, amely hirtelen mozgásra mi ketten is felébredtünk és azonnal mi is felültünk, habár az azt megelőző pillanatban még másnapos kómában hevertünk. Az ággyal szemben volt egy óra a falon, azt néztük mindhárman, némán, amin, nem, nem igaz, de, de igaz, nyolc óra volt. Az idő kitágult, megállt, Pulcsi kimondta az igazságot:

-        A kurva életbe.

De hogy mondta! Azóta sem hallottam soha, senkitől hitelesebben ezt a mondatot. Még most is itt van a fülemben. (tiédbenistudom) És még most is kihagy a szívem, hogy eszembe jut. (meg mindig hangosan felröhögök) És abban a pillanatban felcsöngetett a Mari. Vinnyogva, szűkölve ugrottunk előző napi ruhánkba. Leírhatatlan pánik, három perccel előtte még aludtunk, kikúrt másnaposan kapkodtunk, kotorásztunk. Leszáguldás. Lent a nemzet legnagyobb színésznője majd szétrobbant a dühtől, hogy ilyen skandalum, hogy szívességet tesz és mi, fostos kis galacsinszínészek, pofátlanul késünk. (igazavolt) Beültünk hátra, és nemcsak azért nem szóltunk egy szót sem, mert nem mostunk fogat, és ha szabadkozni merünk, Smaug gyilkos leheletével terítettük volna le Törőcsik Marit és Maár Gyulát, hanem mert sokkot kaptunk a ténytől, hogy mit voltunk képesek művelni. Emlékszem, Törőcsik bőrkesztyűben vezetett, és a továbbiakban tökéletesen ignorált minket, mint élőlényeket. Mozdulatlanul, de tökéletesen mozdulatlanul ültünk hátul hárman, Szolnoktól az Andrássy útig. Abban a két órában öt évet öregedtem.

Ancsika, mert az idő mindig elmegy, mindig kések, és csak nézek, mint a Pulcsi, hogy a kurva életbe.

Nem dicsekvésképpen mondom, de azóta már egy Oscar díjas operatőrt is megvárattam. Munkaügy volt, kiver a víz, ha csak eszembe jut, majd elmesélem.

Mert mindig kések, minden vonatot, minden jelentkezési határidőt, minden szerelmet pont lekések, eddig alig voltam jelen a életemben, mindig csak vártam, hogy majd más lesz, és közben az egész életem egy hatalmas késés, későn jövök rá hogy mit akartam, hogy elcsesztem, hogy akkor írónak kellett volna felcsapnom, nem színésznek, hogy meg kellett volna mondanom valakinek (például Sárikának), hogy szeretem, de már késő, most látom, milyen óriás ő. Mindig csak nézem az órát, hogy a kurva életbe. És közben, hogy nézem az órát további dolgokat kések le.

Akkor, Szolnokon fiatalok voltunk, de Maminti, én kimondom: nem érzem, hogy most öregek vagyunk! Néztem magunkat a filmben, amit akkor csináltunk, amit a minap elküldtél, alig mertem letölteni a wetransferről. Egy film annyira intenzív, és én ezt nem láttam azóta, húsz éve. Milyen csikók voltunk, minden előtt voltunk még – pedig akkor arcoskodtunk, hogy mennyire tudjuk, mi a stájsz -, és, pedig, szerencsére mit sem sejtettünk arról, miben lesz még részünk. (nevezzük kalandnak azt a sok mindent) Bámulatosan szépek, édesek voltunk, és wáhhh, erről fogalmunk sem volt. Néztem a filmet, de nem voltam szomorú.

- Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat!
- Nem vagyok halott, nem akarok a taligára kerülni, csuda jól vagyok.
- Mit kényeskedsz, mint egy gyerek?
- Má’ jobban vagyok, nem vagyok halott.
- Nem baj, mindjárt az leszel.
(Maminti,ezenmennyitröhögtünk?)

Tudok én menni, hű, de jól érzem magam.

Vágj bele, abba, tudod mibe, amiről beszéltünk! Menni fog! (vagy már bele is vágtál?) Ancsika, csodálatos, hogy találkoztunk, és még csodálatosabb, hogy barátságunk rejtélyes módon kibírta a sok néma évet, talán azért, mert amiket átéltünk – azajamaicaidzsesszdobos, együttlakás, permanens bulik, buszsofőr stb.-, amiket végigcsináltunk, az akkor csak úgy észrevétlenül lerakódott az idő egyik rétegébe, de életünk során a mélyben először szén, aztán gyémánt lett belőle, és most nagyon értékes. Én is csak most látom, hogy ragyog.

Szeretnék veled találkozni, kétnaposat, amit megbeszéltünk. Belinkelek ide egy klippet, léci hallgasd végig. Hangosan! Kockás ruháról küldöm a fotót!
Időt akarok veled tölteni
Mesélj
Szeretlek
éééééééééé
Katus  

https://www.youtube.com/watch?v=gZ-pN13movo